Tokiói lecke demokráciából

Létrehozva: 2009. július 29., 09:03	nyomtat	küld

A kormányzó liberális demokraták országos népszerűsége is történelmi mélypontra jutott, húsz százalék alá süllyedt. Aszo Taro kénytelen volt elismerni, hogy kormányzásához elfogyott a társadalmi támogatottság. Az ország a második világháború utáni legsúlyosabb gazdasági válságát éli meg, s azokhoz a reformokhoz, amelyek szavatolják a kilábalást, széles körű társadalmi támogatottságra van szükség. Évtizedeken át megszokott kedvezményeket kell megvonni, és a felszabaduló forrásokat a gazdasági fejlődés felgyorsítására kell összpontosítani. Át kell alakítani a közigazgatást, át kell értékelni az eddig főként az export fejlesztésére épülő gazdaságpolitikát a belső piacra termelő vállalkozások fejlődésének felgyorsítását célozva.

Teljesen új, emberközeli gondolkodásmódot kell meghonosítani, amely képes megfelelni a 21. században az egyes ember és az ország előtt álló kihívásoknak. Erre a feladatra csak olyan kormány vállalkozhat, amelynek a nép adja meg a felhatalmazást. Az ország életét hosszú távon befolyásoló reformokat egyébként sincs joga egy demokratikus országban senki másnak meghoznia, csak az arra a néptől felhatalmazást kapott kormánynak. A demokrácia végtére éppen arról szól, hogy a nép dönt a saját sorsáról. Aszo Taro emellett tudta, hogy ha erőnek erejével mégis hatalmon maradna, és hozzákezdene az ország életét akár csak egy évtizedre is meghatározó reformokhoz, akkor törekvései olyan társadalmi ellenállásba ütköznének, ami lehetetlenné tenné a megvalósításukat. Emellett a kialakuló huzavona iszonyú költségekbe verné az amúgy is szűkös helyzetbe szorult állami költségvetést, amelynek minden jenre szüksége van a gazdaság fejlődésének ösztönzésére.

Aszo Taro tehát úgy döntött, előre hozott választásokon teszi fel a kérdést: kinek ad további mandátumot a nép az egyre súlyosbodó válságból a kiút megkeresésére. Annak ellenére határozott így, hogy tudta, pártja fél évszázados uralmának végét jelenti döntése, hiszen ellenzékének legalább kétszer akkora a támogatottsága, mint amit maga mögött tudhat. Annak ellenére is előre hozatta a választásokat, hogy csak egy hónapot kellett volna várnia a politikai ciklus végéig. Az ország azonban gazdasági és politikai válaszút előtt áll, s a kihívásokra nem halogathatók a válaszok. Emellett Aszo Taro úgy látta, pártjának is új lendületet adhat a megméretés, a szavazók még mellettük álló táborát pedig meggyőzheti arról, hogy nem csak a pénzhajhászás és a hatalomvágy hajtotta eddig sem, s ezzel talán visszahódíthatja elpártolt táborának egy részét is. "Hibáim bizalmatlanságot keltettek a közvéleményben és ezekért szívem mélyéből fakadó bocsánatot kérek" - mondta a japán miniszterelnök. És feloszlatta a képviselőházat.

Hogy mi közünk van nekünk mindehhez? Talán tetszett valami hibát találni a japán kormányfő logikájában? Vagy nálunk másféle demokrácia van, mint a távol-keleti szigetországban? Remélem, nem. A népi demokráciától már megszabadultunk, és nem szeretném, ha újra kiépülne. Hasonló kihívásokkal is állunk szemben Japánnal együtt, hiszen nyersanyagban szegény, exportra orientált ország vagyunk. Hogy miként találjuk meg a kiutat a gazdasági válságból, az legalább egy évtizedre meghatározza majd az ország életét nálunk is. Hazánknak is új helyet, új arcot és új lendületet kell találnia a globalizálódó világban. Nálunk sem tűr pillanatnyi halasztást sem ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása, és éppúgy elviselhetetlen terheket fog róni az amúgy is szűkösen álló költségvetésre azoknak a döntéseknek a helyretétele, amelyeket egy társadalmi támogatottság nélküli kormány erőltet ránk.

A demokrácia alapszabályai szerint egy népszerűsége mélypontján lévő párt nem próbálkozik meg hosszú távú reformokkal. Ez a demokrácia megcsúfolása, egyszersmind abszurd vállalkozás, amit a világon mindenütt méltatlannak tartana bármely demokratikus politikai erő. Ezt kellene végiggondolniuk a kormány száznapos uralmának eredményeit éltetőknek.