Színehagyott ünnepek korát éljük évek óta, s ilyenkor csak visszagondolni tudunk azokra a közös megemlékezésekre, amikor a tömeg egyénekből állt, s olyan politikusra figyeltünk, akinek a szavára kíváncsiak voltunk, mert vagy értünk, vagy belőlünk szólt.
Augusztus 20. hivatalosan elfogadott, a parlament által is megerősített állami ünnepünk. Nem alkotmányünnep, nem kenyérünnep, nem kólaivási, nem hamburgerevészeti ünnep. A tűzijáték, a légi parádé, de még a tisztavatás is csak velejárója. Érdekessége, másodlagos tartalma, de nem a lényege, nem a csúcspontja.
Az idő megjelölése nélkül nem tudnánk közösen ünnepelni. Ezért kötjük dátumokhoz ünnepeinket: hogy legyen egy nap, amit valaki vagy valakik - fájdalomban vagy igazságra áhítozva, örömben vagy a diadal megismétlődésére vágyakozva - összekapcsoltak egy emberöltőkkel ezelőtti történéssel. De ez még nem lenne elég. Még az is szükséges, hogy ezt az összekapcsolást az utódok időről időre elfogadják, s a szívükben minden esztendőnek ugyanazon a napján újjáteremtsék.
Milyen elképesztő anyagból van az ember: szinte mindegy is neki, hogy az ünnep győzelemhez, diadalmas tetthez vagy heroikus kudarchoz tartozik. A lényeg, hogy azon a napon mindenkit ugyanaz érintsen meg. A törvénytelenségek évadán eltűnődhetünk, mit jelenthetett a magyarság szállásterületén a törzsi államból egy jól szervezett, törvénykezéssel megabroncsozott keresztény államot kiépíteni. Erős Magyarországot, amely magától értetődően tagozódik be Európa meghatározó államai közé.
A magyar állam megalakulása nem köthető naphoz. Évtizedeket átölelő folyamat. Az alapok már a keresztény hitet pogány szokásokkal élénkítő Géza fejedelem idején megvoltak, de csak fia, István idején, az ezredfordulóra alakult ki az állami szervezettség, s elsősorban a nyugati országrészben.
Csak később, három-négy évtized múlva épült ki fokozatosan keleten is. Különös ez: mintha a keleti országrész azóta is magával cipelné ezt a néhány évtizedes mitikus késést. Első királyunkat Szent László javaslatára 1083 augusztusában avatták szentté. S bár az ünneppé válás Mária Terézia egyik rendelete nyomán jóval későbbi századokhoz köthető, István szentté avatásának nyári hónapja a körmenet hivatalossá válása mellett hagyományként bizonyosan ott van a szakrális háttérben.
Nagy bajban lehetett a kommunista rendszer augusztus 20-a közeledtével. István király neve mellől a szentet könnyűszerrel eltüntették, de magát a nemzeti ünnepet elvenni mégsem lehetett. Egy szakrális tartalmakkal terhelt évforduló! Más sem hiányzott nekik.
Ünnepeink, mint némely virág, nem nyitnak szirmot, ha úgy érzik, besötétedett, vagy rossz az idő. Várnak a fényre, ahogy mi várunk igazi mondatokra, nem elhűtlenedett szavakra, szívünk nyitottságára. Nem mindegy, hogy egy nemzeti ünnepen nagy királyaink, szentjeink, költőink, meghatározó államférfijaink jutnak-e eszünkbe, vagy az, hogy hova lehet beülni mielőbb leöblíteni a sok katyvaszt, amit politikai holt lelkek még ezen a nyáron utoljára nyakunkba öntenek.
Ady szerint "Elválik úgyis, hogy mi lesz velünk: / Magunké leszünk, vagy kilincselünk?" Sose felejtsük el, hogy Szent István országa, ha nem egyformán szolgálunk is érte, mindannyiunké. S egyszer talán a hét éve tartó kilincselésnek is vége lesz.