Szerves folytatása volt annak a történelmi bűnnek, amelyért a szlovák vezetés mindmáig nem kért bocsánatot: az Eduard Benes csehszlovák elnök nevével "fémjelzett" dekrétumoknak, amelyek nyomán a Felvidék magyar lakosságát barbár módon, tömegesen kitelepítették - vagyonát elkobozva földönfutóvá tették. Ami pénteken a komáromi hídon történt, szerves folytatása a történetírásunkban máig kevéssé feltárt segítségnek is, amelyet a hivatalos Prága és Pozsony 1956 vészterhes őszén nyújtott a Kádár-rendszernek. És persze nem kerülhetett volna sor e szégyenteljes jelenetre a szlovák vezetés kihívóan magyarellenes politikája és a civilizált világban párját ritkító államnyelvtörvény nélkül.
Különösen szúrja az ember szemét az álszent, hazug érvelés, amellyel a Robert Fico vezette koalíció magyarázni próbálja a NATO- és EU-szövetséges szomszéd állam legfőbb közjogi méltóságával szemben elkövetett törvénytelenséget. Pozsony számára állítólag az volt sérelmes, hogy Sólyom László éppen augusztus 21-én akart Révkomáromba látogatni, hiszen 41 évvel ezelőtt ezen a napon magyar csapatok is részt vettek Csehszlovákia megszállásában.

A rendszerváltást követő Magyarország vezetői már többször kifejezték sajnálkozásukat a bűnös akció miatt. Pozsonyban viszont érdekes módon senki nem beszél arról, hogy az akkori szlovák elit milyen szégyenletes szerepet játszott "a prágai tavaszt" követő véres "prágai ősz" eseményeiben. Moszkva és szövetségeseinek ügynökhálózata már 1968 kora tavaszától gőzerővel folytatta a cseh - és főleg a szlovák - politikai vezetés dogmatikus tagjainak "megdolgozását", igyekezvén őket a maga - és a megszállás - oldalára állítani. Július 20-án hajnaltájt Vasil Bilak szlovák pártvezető Kádár János balatonaligai villájában ünnepélyes ígéretet tett a Leonyid Brezsnyev által odaküldött Pjotr Selesztnek, hogy ha kell, a szlovákok rendet teremtenek Csehszlovákiában. Újabb két hét múlva egy pozsonyi szakszervezeti üdülő mellékhelyiségében Bilak egy KGB-tiszt jelenlétében ismét találkozott Seleszttel, és átadta neki a Moszkva által már rég szorgalmazott behívólevelet, amely a Varsói Szerződés "segítségét" kérte. A többi közismert: megszállás, halottak és sebesültek Prága és néhány - főleg cseh és morva - település utcáin.

Nemrég kezembe került egy album a halottak fényképével, cáfolva a "vértelen invázió" oly sokáig sulykolt legendáját. Amelyért távolról sem csak a bevonulást elrendelő politikusok és az azt végrehajtó katonák a felelősek, hanem a helyi kollaboránsok is. Köztük pedig jócskán akadtak szlovákok: Martin Dzúr, a fegyveres erők minisztere, aki mindent megtett az esetleges katonai ellenállás meghiúsítására. Viliam Salgovic, a politikai rendőrség kulcsembere, aki előkészítette földije és egyik legjobb barátja, Alexander Dubcek letartóztatását. Samuel Kodaj tábornok, aki már 1968 nyarán megígérte a szovjet főtiszteknek: "Ha kell, egy közlekedési rendőr egyenruhájában felvezetem a tankjaitokat Prágába."

Ez vajon nem fáj Ficónak és Slotának? Azt miért nem sérelmezik, hogy a "normalizációnak" nevezett két évtizedes, kegyetlen visszarendeződés vezére és emblematikus figurája Csehszlovákiában az ugyancsak szlovák Gustáv Husák volt, aki mostanában már-már eposzi hősként foglalja el helyét a szlovák politikai panteonban. Az 1968. augusztusi intervencióban részt vevő öt ország vezetőinek politikai felelősségét nem vitatja senki. De azok után, hogy a szovjet birodalom szétesésével párhuzamosan - először éppen Varsóban és Budapesten, majd Kelet-Berlinben, Szófiában, sőt végül Moszkvában is - elhangzott a hivatalos bocsánatkérés, arcátlanság a mai Magyar Köztársaság elnökének felróni a kádári vezetés bűnét.

Nem gondolhatja komolyan Fico és köre, hogy ezzel a szégyenletes gesztussal feledtethetik a szlovák államiság hiányát. Cáfolhatatlan történelmi tény, hogy az egész Kárpát-medencében, sőt Kelet-Közép-Európában ez az egyetlen ország, amelynek nincs saját, független múltja. Erőszakos betelepítésekkel ezt nem lehet pótolni. Annyit elértek, hogy Kassa, Losonc és Galánta ma már nem magyar többségű város. Pozsony számos kerületében alig hallani magyar szót. De a sokban még színmagyar Csallóköz és Bodrogköz tartja magát: ragaszkodik az ősi magyar kultúrához, nyelvhez, történelemhez. És áll még Komárom büszke vára, az 1848-1849-es magyar szabadságharc hősi szimbóluma. Most pedig már ott díszeleg Révkomárom terén az államalapító Szent István szobra. Hiába gyalázzák meg azt is: erőt ad minden olyan magyarnak, akiket a Dunán átívelő komáromi híd nem elválaszt, hanem összeköt.