Centrum a periférián

Létrehozva: 2009. augusztus 27., 08:31	nyomtat	küld

Akár úgy, hogy a BL majd két évtizedes históriájában, tizennégy esztendővel a Ferencváros 1995-ös csoporttagsága után a DVSC a második magyar résztvevő. Akár úgy, hogy Európa tizennyolc nemzete képviselteti magát a legjobb harminckettő között, és a Loki révén végre mi is a földrész első harmadához tartozunk. Akár úgy, hogy a puszta továbbjutásért 7,1 millió euró, azaz mintegy kétmilliárd forint jutalom jár, ami Angliában vagy Spanyolországban egyetlen világsztár egyszezonnyi jövedelme, nálunk viszont egy komplett csapat többéves költségvetése, úgyhogy maga a Kánaán.

A történet azonban ennél jóval többről szól. Hiszen a versenysport, különösen az élfutball nem öncél, elsősorban nem a klasszis labdarúgók fényűző megélhetését szolgálja. Hanem szurkolók, sportkedvelők ezreinek, százezreinek örömforrása. Olykor egyetlen, mégis minden megpróbáltatásért kárpótlást adó vigasza. Aki ezt nem hiszi vagy tagadja, az nem ismeri az embereket. Nem hallott Rio de Janeiro vagy Buenos Aires szegénynegyedeiről, de nem hallott az 1950-es évek Magyarországáról sem.

Budapestről, ahol egyedülálló módon ötvöződnek a nyugati nagyvárosok és a keleti porfészkek hátrányai, anélkül, hogy azok előnyei megjelennének, mára ez az örömforrás is kiveszett. Veszprémbe, Szegedre, Győrbe költözött a kézilabda, Sopronba és Pécsre a kosár, Fehérvárra és Dunaújvárosba a jégkorong, Debrecenbe a futball. A teljes perifériát lemetsző, csak a centrumot meghagyó Trianon, majd a szocialista központosítás miatt egyre nagyobb súllyal az országra nehezedő vízfej, a főváros egyszer csak szétpukkant, és szinte minden eltűnt vele, amiért érdemes volt itt élni. A sport is. Csupán a lakosok maradtak, még mindig majd tízszer annyian, mint Debrecenben.

Labdarúgócsapatot mégis ott építettek. Nem kellett hozzá csoda, csak egy városvezetés, néhány helyi magánvállalkozó, Sándor Tamástól a kedden egyébként bosszantóan ügyetlen Dombi Tiborig pár elkötelezett futballista, no meg a fanatikus szurkolók. Mindezt egyetlen szóban összefoglalva: lokálpatriotizmus. Aki most azt hiszi, Kósa Lajosnak gazsulálnék, mert ő fideszes, e lap pedig a Magyar Nemzet, az téved. Amit a keleti végeken tettek, az természetes, másoknak is sikerült már Ciprustól Lettországon át Norvégiáig. Csak Budapesten nem megy sehogy sem, sőt, kísérlet sem történik rá, mert ami itt zajlik, az természetellenes. Minden ízében az. És bár magyarként büszke vagyok a DVSC-re, budapestiként a debreceniek diadala engem nem elégít ki.

Várnék egy fő- vagy alpolgármesterre, aki budapesti nagy csapatról álmodik, egy klubelnökre, egy sportolóra, aki elsősorban budapestiként aposztrofálja magát, egy drukkerre, aki egyszer így kiált fel: hajrá, Budapest! Mind merő illúzió. Ehelyett azt hallom, hogy a Blaha Lujza téri metróállomáson kedden este az automata bemondja, hogy a Debrecen tiszteletére a piros hetes a Stefániánál is megáll, azt látom, hogy fradisták, újpestiek, mindenféle szerzetek vonulnak magyar zászlókkal a Puskás-stadionba, hogy a Lokiért szorítsanak. Szerencsére sikerrel teszik. Három hónapra albérletbe a fővárosba költözik a boldogság. Aztán persze idő, rövid idő kérdése, míg saját otthont épít magának.

Lassan nekünk is ezt kellene tennünk.