1989-ben megindult a demokratikus átalakulás Lengyelországban, Magyarországon és
Csehszlovákiában; továbbra is szovjeturalom alatt sínylődtek azonban a Balti államok.
1989. augusztus 23-án a "daloló forradalomban" Litvánia, Lettország és Észtország kétmillió
lakója élőlánccal kötötte össze a három balti fővárost, Tallinnt, Rigát és Vilniust, hogy az
Európát két érdekszférára osztó Molotov-Ribbentrop paktum ötvenedik évfordulóján tüntessenek függetlenségük mellett.

Az újonnan megválasztott néppárti EP-képviselő Sandra Kalniete, egykori lett uniós biztos,
személyesen is részt vett a demonstráció megszervezésében. "Húsz évvel később még
mindig megindít a »Balti út« említése. Húsz évvel később a »Balti út« nem vesztett jelképes
jelentéséből. Ma ez Mahatma Ghandi erőszakmentes ellenállásához hasonlítható" - jelentette ki weboldalunknak az eredetileg bölcsész végzettségű Kalniete, aki 1988-ban csatlakozott a lett függetlenségi mozgalomhoz.

Fekete szalag emlékeztet a "szégyenteljes paktumra"

Az eredetileg koncertzongorista Vytautas Landsbergis (néppárti), Litvánia függetlenségi
mozgalmának egykori vezetője elmondta: hazájában 1987 óta fekete szalaggal emlékeznek
a "szégyenteljes Molotov-Ribbentrop paktumra". A húsz évvel ezelőtti tüntetésről szólva
hozzátette: "jóakaratú üzenet volt a világnak: "szabadságot követelünk és békésen meg is
szerezzük, véget kell vetni az erőszaknak és az igazságtalanságnak!"."A Szovjetunió nem
mert erőszakot alkalmazni, és a népi küldöttek decemberi kongresszusán határozatott fogadtak el a Molotov-Ribbentrop paktum elítéléséről és visszavonásáról" - idézte fel az akkori eseményeket Landsbergis.

Tunne Kelam (néppárti), az észt függetlenségi mozgalom egyik vezéralakja, az élőlánc egyik
főszervezője weboldalunknak elmondta: "1989-ben a balti államokat több százezer szovjet
katona tartotta megszállva. E körülményeket figyelembe véve, egyedülálló civil kezdeményezés volt a kétmillió emberből álló élőlánc megszervezése. Megérdemli, hogy helye legyen az elnyomott nemzetek történelmében."

Húsz éve alakított kormányt a Szolidaritás

1988 tavaszán és nyarán, 1981 óta nem tapasztalt hevességű sztrájkmozgalom bontakozott
ki a kormány gazdasági intézkedései ellen Lengyelországban. 1989 elején megkezdődtek
a kerekasztal-tárgyalások, ahol a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) hozzájárult a "félig"
szabad választások megrendezéséhez; előre megállapodtak arról, hány képviselői helyért
indulhatnak a képviselőházban (szejm) a LEMP és szövetségesei, valamint a független jelöltek.

Az 1989. június 4-én sorra kerülő választásokon a LEMP listája megbukott, miközben a
Szolidaritás jelöltjei már az első fordulóban elnyerték az engedélyezett helyek mindegyikét
(a 161 mandátumból 160-at, a szenátusban 100-ból 92-t). A szenátus teljesen a Szolidaritás
kezébe került. 1989. augusztus 24-én a Szolidaritás vezetésével megalakult Tadeusz Mazowiecki koalíciós kormánya.

"Úgy voltunk, mint a döglött oroszlánnal"

Akkortájt a keleti tömb országain belül még javában élt a Brezsnyev-doktrína, így félő volt
egy esetleges szovjet beavatkozás. "Jelzéseket kaptunk a Szovjetunióból, a glasznoszty és
a peresztrojka úttörőitől, hogy valószínűleg nem marad életben a doktrína, de ebben senki
sem volt biztos. Úgy voltunk, mint a döglött oroszlánnal - körülötte mindenki azt mondja,
hogy kimúlt, de valakinek oda kell mennie megrángatni a farkát, hogy ellenőrizze" - nyilatkozta weboldalunknak Janusz Onyszkiewicz, az EP előző ciklusának liberális képviselője, a Szolidaritás egykori szóvivője.

Lengyelországnak meghatározó szerepe volt a rendszerváltásban. "Amikor Lengyelország
visszautasította a kommunizmust, világossá vált: hamarosan felmerül az NDK státuszának
kérdése, és a berlini fal végül le fog omlani. Erről beszélgettünk Helmuth Kohl kancellárral
1989 novemberében tett lengyelországi látogatása alkalmával, de ő nem hitte el. Másnap
azonban vissza kellett mennie Németországba, mivel leomlott a fal" - idézte fel az akkori
eseményeket Onyszkiewicz.