Azóta is izgatja a kollektív fantáziát a grandiózus előadás. Dunkerque, Moszkva, Sztálingrád, el-Alamein, Varsó, Budapest, Berlin, Ivo Dzsima. Hősök, népirtók, bátor ellenállók, árulók, mészárszékre terelt áldozatok, embermentők. Apokalipszis múlt időben. Történelmi esemény nem ihlette még ennyire a historikusokat, írókat, filmeseket, mint a második világháború.

A békekötés óta hatvannégy év sem volt elegendő, hogy a harcot békévé oldja az emlékezés, sőt, gyakran érezzük úgy, hogy mai vitáink, sérelmeink a nagy világégésben gyökereznek. (És most nem arra gondolok, amikor hagyományőrzők próbálják újrajátszani a háborút, lásd Hess-menet kontra antifasiszták.) Errefelé negyven évig a történet csak egyféleképpen volt elmesélhető: az örök emberi értékeket védelmező antifasiszta koalíció heroikus küzdelemben megsemmisítette a náci-fasiszta szörnyet, és felszabadította a rabságba taszított népeket. Csakhogy amire a kerek évfordulón ma emlékezünk, nem a Jó és a Rossz küzdelme. Ahhoz, hogy így tekinthessünk rá, (ismét) el kellene felejtenünk a győztesek számláját terhelő "tételeket": Katynt, Drezdát, Hirosimát, a Délvidéket, a Gulagot...

Már '45-ben elvált egymástól a hivatalos és a népi emlékezet, amelyből nem lehetett kisatírozni a megerőszakolásokat, a zabrálást, az elhurcolásokat, a háború után náci módra kollektív alapon kimért iszonyatos megtorlást, amelyek természetesen nem relativizálhatják Auschwitz rettenetét. (Különösen aktuális itt és most az elvileg hatályban lévő benesi dekrétumok ügye; olyan ez, mintha nálunk érvényben volnának a gyalázatos zsidótörvények.) A győztesek - akik, mint tudjuk, a történelmet írják - végül úgy viselkedtek, ahogy évezredek óta mindig: jaj a legyőzötteknek! Húsz éve aztán az addig elhallgatott történetek is áttörtek a hivatalos nyilvánosságba, a vesztesek oldalán harcoló áldozatok is megkapták a tiszteletet. Arról persze, hogy minden másként volt, ahogy addig tanították; hogy a Jókat és a Rosszakat egyszerűen fel kell cserélni, szó sem lehet. De valahogy azóta sem sikerült a sok-sok részigazságot, szenvedést összerakni egységes, közös történetté arról, mi is történt velünk, magyarokkal abban a végzetes hat esztendőben.

Ma a kezdeteket idézi fel az emlékezésre nem rest világ. A náci Németország volt az agresszor, de a Szovjetunió nem az antifasiszta koalíció élharcosaként, hanem Hitler cinkosaként, tettestársaként, hullarablóként lépett be a háborúba; Sztálinnak nagyon is érdekében állt a fegyveres konfliktus Európában. Ha a második világháborúra gondolunk, ne a cinikus, rossz döntéseivel a sajátjait is a halálba küldő, népek sorsát cetlikre firkantott egyezségekkel megpecsételő hadvezérek, politikusok jussanak az eszünkbe, inkább a milliónyi hőstett és az elmondhatatlan szenvedés, a haláltáborok lakói, a blokádban éhezők, a jégmezőkön csonttá fagyottak, a túlerőben remény nélkül helytállók. Vagy Sánta Ferenc zseniális regényének, Az ötödik pecsétnek az asztaltársasága, Béla kolléga és a többiek, akikhez nyilas pribékek képében bekopog a történelem, s olyan kegyetlen erkölcsi dilemma elé állítja őket, amelyről addig csak elmélkedtek.

Fogalmam sincs, tanult-e bármit is az emberiség abból a hat évből. És hogy mi megbecsüljük-e, hogy békében élhetünk, miközben azt is észben kellene tartanunk, hogy a történelemnek nincs vége.