Márpedig most ez történt. Az orvosok az asztalra csaptak, és közölték kamarájuk főnökeivel, hogy miután ezt és ezt nem tudták kiharcolni az érdekükben, köszönik, de belőlük elég volt. Sőt, a gyógyítók még ezzel sem elégedtek meg, egészen odáig merészkedtek, hogyha ennek ellenére sem érik el céljaikat, sztrájkot is kilátásba helyeznek. Még a szó is furcsa: orvossztrájk. De talán itt az idő, hogy megbarátkozzunk vele.
Ugyanakkor az, amiért mindezt fontolóra vették, vitán felül vérlázító, tudniillik egészen egyszerűen nélkülük akarnak megalkotni egy kifejezetten róluk szóló törvényt.
Az már persze az érem másik oldala, hogy betegeik miként fogadnák esetleges tiltakozó akciójukat, amely tulajdonképpen munkalassításnak felel meg, tekintve, hogy az orvostársadalom egészen bizonyosan nem ragadtatná magát esküjével ellentétes lépésekre.
Lehet, hogy a paciensek egy részének fel sem tűnne, ugyanis az mindenféle sztrájk nélkül is előfordul, hogy az orvosok adminisztrációs tevékenységüket csak késéssel végzik el, és az sem újdonság - persze ez nem mindig az ő hibájuk -, hogy egyes vizsgálatokra jó ideig várakozni kell.
De ha még észre is vennék, mi zajlik, szerintem akkor sem lenne zúgolódás: többségük értené, hogy a sztrájkkal az orvosok nem csak magukért emelnének szót, hanem a társadalom valamennyi, számításokon kívül hagyott csoportjáért.

Máté Balázs kommentárja, Dunántúli Napló