Egy régi és igen bölcs mondás szerint életünk ünnepnapok nélkül olyan volna, mint egy hosszú és fáradságos út vendégfogadók nélkül.

Tisztelt polgármester úr,
tisztelt lébényi polgárok!

Köszönöm Önöknek, hogy a több mint 1000 esztendős szabad és független európai Magyarország születésnapján, alig három évvel az egész országot megmozgató és az ország minden szegletében visszhangra találó millenniumi megemlékezések után most ismét Önökkel ünnepelhetek.
Mondják, mi magyarok kalandos nép vagyunk, hiszen honfoglalásunk után hiába zárult le viszonylag korán kalandozásaink kora, az igazi kalandok és megpróbáltatások csak azután kezdődtek történelmünkben.
Így történhetett, hogy kalandos története kerekedett ennek a napnak is.
Az idősebbek bizonyára jól emlékeznek arra, hogy sokféleképp nevezték már Augusztus 20-át. Bizonyára emlékeznek arra is, hogy ha kiiktatni nem is tudták az ünnep hagyományát, a szocialista időkben mint mindent, az ünnepeket is évtizedeken át próbálták átértelmezni és kisajátítani.
De az ünnep csöndesen ellenállt a hamisságnak, a hamisításoknak és hazugságoknak. Az emberek lelkében egyszerűen megmaradt annak, ami. Államalapító Szent István királyunk ünnepének.
Igen, ez a nap államalapítónk napja. Államalapítónké, azaz a miénk, magyaroké, mindannyiunké. Mindazoké, akiknek fontos államalkotó nemzetünk sorsa és jövője. Mindazoké, akik tudják, hogy a nemzet nem valamiféle távoli, mesterségesen felmagasztosított vagy épp mesterségesen lejáratott fogalma életünknek, hanem olyasvalami, ami családjainkból, közösségeinkből, hagyományainkból, hitünkből és akaratunkból, azaz végső soron szeretetből és összefogásból épül.
Államalapító királyunk is így vélekedett erről. Ezért hagyta fiára Intelmeiben: Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, s hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, és semmi sem taszít le, csakis a gőg és gyűlölség. Alighanem a mai hatalomgyakorlóknak is a hasznára válna, ha olykor-olykor eltöprengenének ennek az évezredes gondolatnak az igazságán.
Nagy öröm és nagy szerencse, hogy a lébényi emberek mintha mindig is eszerint a Szent Istváni gondolat szerint rendezték volna be életüket. Ha nem így lett volna, aligha maradhatott volna fenn évszázadokon át ez a település. Aligha népesülhetett volna be újra és újra dacolva a történelem pusztító viharaival.
Miként aligha épülhetett volna meg, és maradhatott volna fenn idestova 800 éven át Lébény gyönyörű, mindmáig legendák övezte temploma, a templom, amelyet még a tatár hordáknak sem sikerült bevenniük.

Tisztelt ünneplők!

Azt is mondják, hogy mi magyarok többre tartjuk kudarcainkat sikereinknél, hogy borúlátók, búsongók, sírva vigadók volnánk... De vajon csakugyan így van-e? Nem tudom belegondoltak-e már abba, hogy az elmúlt tíz évszázadban öt világrontó birodalom próbált megtörni és megszállni minket... És az idők során mivé lettek ezek a birodalmak? Mi azonban itt vagyunk, mert mi magyarok pontosan tudjuk, hogy a megmaradáshoz, az élni és tenni akaráshoz, a családalapításhoz és gyermekneveléshez, az építéshez és újrakezdéshez nemesebb, a kard acéljánál sokkalta nemesebb anyagokra van szükség. Olyasmire, ami az élni akaró nemzetek sajátja. Hiszen a hódítók fegyvereket kovácsolnak, zsoldosokat toboroznak, templomokat rombolnak, és lelkiismeret-furdalás nélkül sajátítják ki mások termését és gyümölcseit.
Az élni akarók szántanak és vetnek, mert tudják, hogy csak így arathatnak, az élni akarók közösségeket, családokat alapítanak, iskolákat, házakat, hidakat és templomokat emelnek.
A leigázók mindig a hazugság fegyveréhez nyúlnak, hogy igazolni tudják tetteiket.
Az élni akarók mindig ragaszkodnak az igazukhoz, mert pontosan tudják, hogy a haza, akárcsak az igazi otthon valójában nem kőből és téglából, hanem mindenek előtt közös álmokból, közös hitből, közös célokból, hagyományokból, tenni akarásból és szeretetből épül.
Sokat mondó, hogy az egyik helyi legenda szerint a lébényi templom is úgy épült, hogy az egyik építtető bárányokat adományozott a templom építésére, a bárányok pedig másnapra fehér kövekké változtak, és e fehér kövekből emelték a templomot. A bárány köztudottan az áldozat és a szeretet jelképe, ami azt mutatja, hogy az Önök messze földön híres temploma sem csupán kövekből, hanem szeretetből és áldozatvállalásból épült.
Nem véletlen, hogy a helybéli krónikák is mindmáig számon tartják azt a több száz évvel ezelőtti esetet, hogy a templom elbontására kirendelt olasz építőmesterek a templom láttán miként tagadták meg megbízóik parancsát.

Tisztelt ünneplő közösség!

Vannak persze, akik ma is a rombolás, a kisajátítás, a hazugság hagyományait követik.
Vannak, ahogy István korában is voltak, akik mindent le akartak rombolni abból, ami épp csak épülni kezdett, akik mindent tagadnak abból, ami a fiatal magyar államot a lendületes fejlődés útjára állíthatta volna Európában.
Igen, a rombolás és építés hagyománya ma is velünk él, ahogy mindannyiunk lelkében ott lakozik a jóra és rosszra való hajlam.
De ne feledjük! Nincs kétféle erkölcs, egy ami a családi életünkre, és egy másik, amelyik a közösségi életünkre vonatkozik.
Ahogy egy családot is képes tönkre tenni a hazugság, a közösségi életünk szervezésére is igaz. Ezért nagy baj, ha egy kormány politikusait sorozatosan a bíróságnak kell elítélnie országszerte terjesztett rágalmaikért.
Ezért nagy baj, ha egy kormány az országon végigsöprő gyárbezárásai hullám láttán, amikor családok tízezrei maradnak kenyérkereset nélkül, azt állítja, hogy javul a foglalkoztatottság,
Ezért nagy baj, ha egy kormány az esélyteremetés jegyében olyan politikát folytat, hogy egyetlen esztendő alatt iskolák, óvodák, gyermekintézmények százai kénytelenek bezárni kapuikat, és kezdetét veszi a kisfalvak postáinak felszámolása...
Ezért nagy baj, ha az aszálykár enyhítése helyett egy kormány olyan intézkedési tervet hagy jóvá, amely európai uniós csatlakozásunk küszöbén családi gazdaságok tízezreit juttatja csődbe.

Ezért nagy baj, ha a magukat ároktemetőnek nevezők nem ismerik a népi bölcsességet, amelynek igazát alighanem már Szent István korában is mindenki ismerte. A mondást, amely úgy szól: ha ki akarsz jutni egy gödörből, első dolgod legyen abbahagyni az ásást.

Tisztelt ünneplő közösség!

Régi igazság, hogy aki félszívvel ad, az mindig két kézzel vesz vissza, miként régi igazság az is, amiről ma a saját szemünkkel győződhetünk meg ismét, hogy "a merjünk nagyok lenni" széchenyiánus gondolkodásmódját nem árkok, hanem egész világok választják el a szocialisták "tanuljunk meg kicsik lenni" felfogásától.
Aki ma nyitott szemmel jár Magyarországon pontosan láthatja mindezt. A sors úgy tűnik úgy akarta, hogy még egyszer megéljük mindazt, amit régen sem szerettünk, és amit hosszú időre lesz érdemes jól az eszünkbe vésnünk. Hosszú időre, mert csakis rajtunk múlik, hogy országunk ismét képes lesz-e a lendületes fejlődésre.
Rajtunk múlik, hogy ismét eljöhet-e az az időszak, amikor jut pénz Nemzeti Színházra, új utakra, gátakra, hidakra, Széchenyi Tervre, otthonteremtésre, diákhitelre, családtámogatásra, beregi újjáépítésre, Millenárisra, falusi iskolákra, új múzeumokra.
Csakis rajtunk, mindannyiunkon, Magyarország polgárain múlik, hogy ismét eljöhet-e az az időszak életünkben, amikor négy éven át folyamatosan, évről évre csökken a munkanélküliség, csökken az infláció, csökken az államadósság, erősödik a forint és nő a gazdaság teljesítménye, gyarapodnak a családok. Vagy megelégszünk azzal, hogy ismét azt hallgassuk éveken át, hogy mire miért nincs pénz, miközben nő az államadósság, nő az infláció, nő a munkanélküliség, nőnek a közterhek, gyengül a forint, lendületét veszti a gazdaság, és ismét száz- és százezrek lesznek szegényebbek.
A két út közötti különbség világos. S hogy utat ne tévesszünk többé, elég egyetlen csalhatatlan iránytűt követnünk. Annak igazságát, hogy mindig a tett az első, a szó csak második, az ígérgetés pedig csak a harmadik. Mert minden szónál, ígéretnél, szemfényvesztésnél és mellébeszélésnél beszédesebbek a tettek.
Államalapító királyunk ünnepe is erről szól valójában. Az önbecsülés és az önfeladás, a felemelkedés és a lecsúszás, az összefogás és a széthúzás közötti választásról.
Arról, hogy mindig van értelme a közös erőfeszítésnek, mert életünk útján ünnepeink is csak így válhatnak barátságos vendégfogadókká. És még valamiről. Arról, hogy ne járjunk úgy, mint az anekdotabeli Szent Péter rokonai. Eszerint mikor az Úrjézus és Szent Péter a földre látogatott, gazdag termésű szántóföldek mellett vezetett el az útjuk. Egyszer azonban egy műveletlen, gazos területre értek. Csodálkozva kérdezte az Úr: Vajon kié lehet ez a szántóföld, és miért nem művelte meg? Szent Péter kissé bosszankodva felelte: A rokonaimé, akik azért nem szántottak-vetettek, mert azt mondtad, hogy ebben az esztendőben nem adsz esőt. Lám, pedig mások vetése milyen szép termést hozott. Az Úr erre csak annyit válaszolt: Igaz, hogy azt mondtam, nem adok esőt. De azt nem mondtam, hogy áldást sem adok.

Tisztelt ünneplő közösség!

Áldott ünnepnapokat és áldott hétköznapokat kívánok Önöknek és szeretteiknek.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

Áder János ünnepi beszéde Farádon

Páskándi Géza egyik kedvenc mondása szerint két rossz közül mindig az a leghelyesebb, ha a harmadik jót választjuk életünk bármely helyzetében.

Tisztelt polgármester úr,
tisztelt farádi polgárok!

Alighanem bő ezer esztendővel ezelőtti eleink is eszerint képzelték el a fiatal magyar állam és nemzetünk jövőjét. Erősen bízhattak abban, hogy mi magyarok mindig képesek leszünk a rossz és még rosszabb választási lehetőségek helyett a jó, a helyes út megtalálására.
Az egyik út, amely előttük állt, a külföldi minták szolgai átvétele végső következményeiben alighanem a magyarság teljes önfeladásával és beolvadásával járt volna. A másik út pedig, Koppány útja, a teljes elszigetelődéssel és belső felmorzsolódással fenyegetett.
Szent István magyarjai azonban kilépve a körülmények szorításából a két rossz helyett a harmadik jót, a kereszténység felvételét és a független magyar állam megalapításának útját választották. Azt az utat választották, amelyen rajtuk kívül nem járt még senki, és amelynek sikerében rajtuk kívül aligha bízhatott bárki. Az utat, amely európai nemzetté emelt, és amely több mint ezer éven át államalkotó nemzetként tartott meg bennünket, magyarokat Európában.
Igen, két rossz közül volt erejük és bátorságuk a harmadik jót választani, mert pontosan felmérték, hogy minden nép, akárcsak minden ember még a körülmények szorításában is csak a saját útját járhatja végig a siker reményében.

Tisztelt ünneplő közösség!

Bizonyára bárki közülünk, akik most államalapító Szent István királyunk ünnepén összejöttünk, személyes életéből is sok példát tudna mondani arra, hogy a sors csakugyan gyakran állít olyan helyzet elé minket, mintha valóban csak két rossz közül választhatnánk. Miként aligha van bárki is közülünk, aki ne tapasztalta volna, hogy a rossz megoldások legcsalhatatlanabb jele az, hogy mindig tálcán kínálják magukat. Igen, mindig tálcán kínálják, és olyannak hitetik el magukat, mint amiért nekünk mit sem kell tennünk az életünkben.
Gondoljunk csak a gyűlölet és a szeretet közötti különbségre. Ahhoz, hogy gyűlölni tudjunk, nemde még a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk. Elég, ha engedünk azoknak a bennünk lévő vagy kívülről jövő erőknek, amelyek előbb-utóbb mindig hazugságokkal zárják ránk indulataink börtönét, mert a gyűlölet és a hazugság bizony mindig kéz a kézben jár egymással.
A szeretet érzése más. A szeretet nem ellentéte a gyűlöletnek. A szeretet gyökeresen különbözik attól. Gyökeresen különbözik, mert szeretni csak cselekvő módon lehet, odaadással. Odafordulással és gondoskodással, önbecsüléssel és mások iránti megértéssel. Ezért van igazuk, akik azt mondják, hogy a szeretet a nehezebb út választása életünkben. De csak a szeretet választása tesz alkalmassá az összefogásra és együttműködésre. Ebből épül minden. Ez élteti közösségeinket, és ahogy a mindennapokban családjainkat, az idő óceánján is ez, csakis ez képes fenntartani nemzetünket.
Államalapító eleink is ezt a nehezebb utat választották. A nehezebb utat, az önbecsülés, a megújulás a jövőbe vetett hit és az építés útját.

Tisztelt ünneplő közösség!

A nemzetet ugyanaz élteti, ami a családokat is mindig képes átsegíteni a túlsó partra. Minden családban ott él a remény, hogy a gyermekek és unokák nemzedéke tovább építi és eredményesen újítja meg mindazt, aminek alapjait az előttünk járóktól örököltük. Minden családban ott él a remény, hogy gyermekeink és unokáink nemzedéke a maga módján még annál is többre lesz hivatott, mint amit nekünk valaha is sikerült elérnünk életünkben.
Mi kell ahhoz, hogy ez csakugyan így lehessen? Hit, munka és önbecsülés. Olyasvalami, amit Széchenyi István úgy fogalmazott meg, hogy merjünk nagyok lenni.
De vajon mit várjunk azoktól, akik kormányra kerülve azt üzenik nekünk, Magyarország polgárainak, hogy tanuljunk meg kicsik lenni...? Mit várjunk azoktól, akik rágalmak tengerével árasztottak el mindent és mindenkit, akik munkájukkal és tehetségükkel járultak hozzá az ország gyarapodásához.
Mert a tanuljunk meg kicsik lenni szocialista üzenete nem a polgári kormány teljesítményét alázta meg, hanem a magyar emberekét. Mindazokét, akik a saját erejükből igyekeztek boldogulni, akik a jövő egy-egy megnyíló kapuját látták a családtámogatási rendszerben, a munkahelyteremtésben, az erős forintban, a leszorított inflációban, az otthonteremtési programban, a kis- és közepes vállalkozók, a családi gazdaságok és a földből élők megerősödését szolgáló intézkedésekben, a Széchenyi Tervben, a diákhitelben, a falusi iskolák támogatásában, vagy akár a közösségek és az összetartozás nagy ünnepében, Magyarország Millenniumában. A tanuljunk meg kicsik lenni üzenete azokat alázta meg, akiknek munkája, áldozatvállalása, türelme és kitartása révén hosszú évtizedek után végre új lendületet vehetett az ország.
Mert az ország, azaz közösségeink gyarapodásához mindenki hozzátette a magáét.
Mindenki, aki családot alapított, gyermeket nevelt, becsületesen dolgozott, aki kereste a tisztes boldogulás útját.
Mindenki, aki építkezésbe, vállalkozásba fogott vagy megművelte földjét.
Mindenki, aki nem csak a maga portáját tartotta rendbe, hanem a hozzá tartozó utcarészt is, mindenki, aki gondját viselte szeretteinek, mindenki, aki kicsinyke nyugdíjából unokáira is áldozott.

Tisztelt farádi polgárok, tisztelt ünneplő közösség!

A merjünk nagyok lenni és a tanuljuk meg kicsik lenni gondolkodásmódját nem árkok, hanem egész világok választják el egymástól. Miként világok választják el egymástól a szeretetet és a gyűlöletet, az önbecsülést és az önfeladást vagy akár az építés és a rombolás erőit.
Az ország sorsa azonban sohasem a hatalmasok vagy hatalmaskodók, hanem mindig a nép kezébe van helyezve. Szent István is így vélekedett erről. Ezért figyelmeztetett arra, hogy különösen megnő a nép felelőssége akkor, amikor valaki érdemtelenné válik a koronára. A koronára, amely Intelmei szerint mindenkit megillet, és amely tíz ékkőből áll. És hogy államalapító királyunk szerint mi kell ahhoz, hogy életünket megkoronázhassuk? Mindehhez csupán a tíz drágakövet kell sorba fűznünk. Tíz ékkövét az életnek. Csakhogy ezek az drágakövek nem smaragdból, zafírból vagy gyémántból vannak. Mert erősebbek és maradandóbbak a gyémántnál is.
És hogy melyek ezek az ékkövek? Szent István szavai szerint az első ékkő a hit. Ezt követi a keresztény értékrend, és az önfeláldozó bátorság tisztelete. A negyedik és ötödik helyen az igaz ítélet és a türelem gyakorlása áll. Őket követi a vendégek és idegenek befogadása és tisztelete. A hetedik ékkő a bölcs tanács tekintélye, melyet az előttünk járók példája követ. Életünk koronájának kilencedik ékkővét a fohász és a remény ereje, a tizediket pedig az erények követése jelenti.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Úgy gondolom, hogy most, 1003 éves államiságunk ünnepén különösen jó okunk van rá, hogy elgondolkodjunk ezeknek az ezredéves gondolatoknak a harmadik évezredben is érvényes üzenetén. És talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy ugyanaz az ígéret és remény hozott minket ide, melyet Szent István fiára és nemzetére Intelmeiben hagyott örökül.
Ugyanaz az ígéret és remény, mely ennek a 775 éves falunak, a farádi emberek nemzedékeinek is mindig a megújulás erejét jelentette. Farád neve valaha a termő vidék végét jelentette. Azt a helyet, amelyen túl már a művelésre alkalmatlan mocsárvilág kezdődött. Az itt élők azonban jól megtanulták, miként lehet két rossz közül a harmadik jót választani. Farád így maradhatott fenn sok ezer más településhez hasonlóan évszázadokon át, a helybéli emberek élni és tenni akarása így adhatott erőt és megújulást annak a Magyarországnak, melyet tíz évszázad alatt öt birodalom próbált leigázni.
Tudjuk, ezek a világrontó birodalmak, köztük a XX. század nemzeti szocialista és szocialista birodalmai egytől egyig a történelem süllyesztőjébe kerültek. Mi magyarok pedig újra meg újra kivívtuk szabadságunkat és függetlenségünket, megvédtük ha kellett Európát, ha kellet európaiságunkat és ha kellett, megvédtük magyarságunkat is.

Tisztelt ünneplő közösség!

Köszönöm, hogy itt, Farád millenniumi emlékművénél önökkel ünnepelhetek.

Tisztelt farádiak!

Szent István ünnepén, amikor államalapító eleink s a mögöttünk hagyott 10 évszázad nagy magyarjaira emlékezünk, hadd kívánjak Önöknek és szeretteiknek szerencsés sorsot, jó egészséget, megértő társat, jó szomszédot, boldog családi életet és dicsőséges nemzeti ünnepeket.
Köszönöm, hogy meghallgattak.