Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed épületébe hívták rendkívüli tanácskozásra. Itt derült ki, hogy a 160 éves múlttal rendelkező, a világ 84 országában 25 ezer emberrel hatszázmilliárd dollárnyi eszközt és több ezermilliárd dollárnyi származékos ügyletet kezelő Lehman Brothers menthetetlen. A világ egyik nagybankjának csődje új korszak kezdetét jelezte a pénzvilág életében, amelynek jövője a mai napig homályba vész.

Mivel azonban a pénz mindany-nyiunk sorsában kulcsfontosságú szerepet játszik, nem mindegy, mi okozta a globális pénzrendszer infarktusát. A szakemberek számtalan bonyolult válaszát leegyszerűsítve a képlet egy szóra szűkül: kapzsiság. Amióta pia­cok léteznek világunkban, mozgásukat két emberi alapérzés irányítja. Az egyik a haszonszerzés vágya, amely minden egyes ügyletből igyekszik a legnagyobb profitot kisajtolni. A kapzsiság önmagában azonban egyetlen piacot sem működtethetne, ha nem lenne mögötte a másik érzés: a félelem. Az ügyletben részt vevő fél attól, hogy elveszti partnerét, bevételét, csődbe viszi az üzletét, veszélyezteti a saját egzisztenciáját. Ez a félelem tartja kordában a kapzsiságot, készteti üzletileg is ésszerű alkukra a szembenálló feleket.

A piacok tehát csak akkor működhetnek normálisan, ha a kapzsiság és a félelem egyensúlyban van. A pénzpiacokon azonban az utóbbi évtizedekben a korszerűsödés a kockázatok biztosítása irányába, vagyis a félelemküszöbök csökkentése felé hatott. A jegybankok igyekeztek olyan mechanizmusokat kiagyalni, amelyek a minimálisra csökkentik a kockázatokat. Aztán megjelentek az olyan származékos ügyletek, amelyekkel a kockázatok először még tovább viszontbiztosítottak, majd a végén teljesen átláthatatlanok lettek. A végén aztán már senki sem tudta, milyen értékpapír mögött milyen kockázat rejlik, még az a hitelminősítő sem, amelyik ezeket a papírokat a legalacsonyabb kockázati osztályba sorolta.

A piacok működését szavatoló egyensúlyból ezzel eltűnt a félelem, s elkezdett túlburjánzani a kapzsiság. A jegybankokból áramló olcsó pénz csak olaj volt a tűzre, melynek lángja elszabadult. A bankárok, mintha részegek lettek volna, úgy fektették be egyre kockázatosabb ügyletekbe a befektetők pénzét. A végén már egyáltalán nem érdekelte őket, mit is adnak el, csak menjen el, s főjön a vevő feje azután.

A gond csak az volt, hogy a vevő is adósuk volt. A részegség aztán átterjedt az egyszerű polgárokra is, akik felmondták korábban jól működő és kifizethető hitelkonstrukcióikat néhány hónapnyi törlesztőrészlet csökkenésért, amit aztán kifizethetetlenné váló terhek követtek. A rendszerben számolatlanul jelentek meg a soha meg nem keresett pénzek, egyre ellenőrizhetetlenebb hitelekből és származékos ügyletekből. Ez költekezési lázt váltott ki, amely nemcsak az egekbe hajtotta a lakásárakat, de az autó- és ruhaszalonokban, az élelmiszer- és elektronikai boltokban is soha nem tapasztalt keresletet gerjesztett.

A részegség, mondják, nem szokott örökké tartani, de minél tovább húzódik, annál jobban károsítja a szervezetet, és annál keservesebb és nehezebb lesz a kilábalás. Különösen egy olyan országban, amelynek kormányzata az elmúlt hét év alatt ebből a mérhetetlen pénzbőségből egy saját álomvilágot épített föl nekünk, a szociális biztonság és a gazdaság működőképessége látszatát az ennek a pénzbőségnek köszönhető hitelekből fedezve. Aztán, hogy, hogy nem, amikor a hitelbuborék kipukkant, kiderült, hogy az ország pontosan olyan csődbe jutott, mint a Lehman Brothers. Csak nekünk az volt a szerencsénk, hogy beléptünk az EU-ba és a NATO-ba, s nem lehetett demonstratíve víz alá nyomni bennünket, mert ez beláthatatlan következményekkel járó kelet-európai csődlavinát indított volna el. Így hát mi megkaptuk azt a mentőövet, amit a Lehman Brotherstől a nemzetközi pénzvilág megtagadott.

Unokáink is keservesen fizetni fogják az árát.