Az orvosok még mindig úriemberek és magukon kezdik a sanyarítást, nevezetesen éhségsztrájkkal fenyegetőznek, ha az egészségügyi kormányzat nem szabadít fel bizonyos pénzeszközöket. A jövő évre 730 milliárdot ígért Székely miniszter, ami szerinte legalább ér majd annyit, mint az idei 714,5 milliárd. Csakhogy ez az ígéret is változik, hol a tavalyi teljesítmények átlagának 90 százalékát, hol 80 százalékát kapnák meg a kórházak, ahogy éppen a kormány elképzeli. Amikor politikusaink a jövő évi költségvetésről beszélnek, mintha félrehallana a fülünk. Juhász Ferenc, aki nagy szakértővé nőtte ki magát, legalábbis a tévében akárhányszor feltették neki a kérdést, hogy kaphatna-e az egészségügy valamivel többet, minden alkalommal azzal tromfolt vissza, hogy nem lehetnek kivételezgetések meg prioritások, mert ha az egészségügy többet kap, akkor kérhet a mezőgazdaság is stb. Szeretném megvilágítani ezt a vegytiszta szocialista ökörséget.

Magyarország még a volt szocialista országok közt is kirívó a megbetegedések és a halálozások terén. A rendszerváltást követően lehagytak bennünket az uniós országok, még a szomszédaink is. Magyarán nálunk úgy hullanak a népek, mint a legyek, és ez egyáltalán nem az öregek kiváltsága. A 36 és 45 év közötti női, férfi generációnál pusztít a rák és az emésztőszervi megbetegedés. Mondjam tovább? Az összes halálozás 54 százalékát kiteszik a szív- és érrendszeri betegségek, 27 százalékát pedig a daganatos betegségek. Csupa sorjázó kereszt a temetőben. És akkor nem beszéltünk az egyre fogyó magyar népességről. Ehhez viszonyítva a kórházakból hiányzik 8 ezer ápoló és szakdolgozó, valamint 2000 orvos. Továbbá bezártak a reform címén számtalan működő kórházat, kitalálták a teljesítményvolumen-korlátot, a várólistát, olyan súlyponti kórházakat neveztek ki, ahová a mentő vagy elér a beteggel vagy már késő a sietség. Az orvosok félájultan tántorognak a rájuk mért munkamennyiségtől, a pénzüket egyre jobban rövidítik, az egészségügyi kormányzat látszatra úgy bánik velük, mint nagypofájú, ám világi gyáva népséggel, akik halálosan féltik a névjegyüket az orvosi szoba ajtaján. Az is csoda, hogy most észbe kaptak, hiszen a bázisfinanszírozás nem egyéb, mint a régi jó szocialista tervgazdálkodás. Minden hónapban összegre ugyanaz a pénz, innentől isten veled különleges beavatkozás, sőt előre tudni, hány vakbélműtét telik az apanázsból. Miközben az osztályokon nincs gyógyszer, kötszer, hőmérő, fonal és tű. WC-papír, papírpelenka, zsebkendő, vatta otthonról hozandó, a tiszta ágyneműnek ára van, a nővérek túlterheltek, idegesek, egyre kevesebb a kedves szó, állandósul az ingerlékenység.

Semmi nincs tisztázva évek óta. Sem az orvosok jogállása és ennek megfelelően a hozzárendelt jövedelmük, sem a nővérek nevetséges pénze, de mert nem akarnak éhen halni, az orvosokat helyhez kötéssel fenyegetik. Az Angliában praktizáló belgyógyász barátom másfél millióért mindenkit csókoltat.