Nagy aggodalommal töltenek el a Koppenhágában várható eredmények. A tárgyalások jelenleg veszélyesen közel állnak a holtponthoz, és ezúttal sokkal többről van szó, mint a tárgyalások egyszerű megrekedése, amit a következő évben helyre lehetne hozni. Keserűen kell megállapítanom, hogy a helyzet összeomlással fenyeget. Ennek alapvető oka a fejlett és a fejlődő országok közötti mély szakadék. Márpedig a világ most nem engedhet meg magának ilyen katasztrofális kudarcot.

Remélem tehát, hogy miután a világ vezetői ezen a héten New Yorkban és Pittsburghben vetnek egy pillantást a mélybe a szakadék széléről, egyet fognak, egyet fogunk érteni abban, hogy aktív szerepet kell vállalnunk a tárgyalások előrevitelében.

Most nem játszhatunk hazárdjátékot. Olyan ajánlatokat kell letennünk az asztalra, amelyek politikai lehetőségeink határait feszegetik. Európa a maga részéről eddig is pontosan ezt tette, és eztán is ezt teszi majd.

A sikeres végkifejletre akkor lehet esélyünk, ha meg tudjuk ragadni a megegyezésre lehetőséget adó kompromisszumok lényegét. Hiszem, hogy a világ New York-ban összeülő vezetői valóban változtathatnak a dolgokon, ha erre rászánják magukat.

A kompromisszumhoz először is az kell, hogy valamennyi fejlett ország pontosítsa középtávú terveit a kibocsátás-csökkentés terén, s ebben vezető szerepet vállaljon, nem utolsó sorban a múltbéli kibocsátásunkért való felelősségünk tudatában. Ha 2050-ig legalább 80 százalékos csökkenést akarunk elérni, a fejlett országoknak mindent meg kell tenniük azért, hogy 2020-ig együttesen teljesítsék az időarányosan szükséges 25-40 százalékos csökkentést. Az Unió kész 20 százalék helyett 30 százalékot vállalni, amennyiben a többiek is ezzel összemérhető erőfeszítéseket tesznek.

Másodszor, a fejlett országoknak végre határozottan el kell ismerniük, hogy mindannyiunknak jelentősen hozzá kell járulnunk azoknak a lépéseknek a finanszírozásához, amelyeket a fejlődő országoknak meg kell tenniük a kibocsátásuk csökkentése és az éghajlatváltozáshoz történő alkalmazkodás végett. Becsléseink szerint 2020-ra a fejlődő országoknak kb. évente további százmilliárd euróra (150 milliárd dollárra) lesz szükségük az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez. Ezt részben maguk a gazdaságilag fejlettebb fejlődő országok finanszírozzák majd. A legnagyobb résznek a kibocsátási jogok kereskedelméből kell származnia, ha vesszük a bátorságot egy nagyratörő, globális szabályozási rendszer felállításához.

Végül egy további részt - 2020-ra évi mintegy 22-50 milliárd eurót (30-70 milliárd dollárt) - a fejlett országok államháztartásából kell a fejlődő országokéba átcsoportosítani, előnyben részesítve a legkiszolgáltatottabb és legszegényebb fejlődő országokat. Az átcsoportosítandó összeg csaknem felét az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodást szolgáló intézkedések igénylik.

A nemzetközi tehermegosztásról szóló viták kimenetelétől függően az Unióra jutó rész 10 és 30 százalék közé esik majd, azaz legfeljebb évi 15 milliárd eurót (22 milliárd dollárt) tesz ki. Más szavakkal tehát: készen kell állnunk arra, hogy középtávon jelentős hozzájárulást vállaljunk, s hogy rövidtávon, akár már a jövő évben, a fejlődő országok rendelkezésére bocsássunk egy megfelelő kezdő támogatást. Nagy reményekkel nézek azon megbeszélés elé, amelyet október végén tartunk majd erről az Unió vezetőivel.

Jeleznünk kell tehát, hogy készek vagyunk ezen a héten pénzügyekről is tárgyalni. Ellentételezésként a fejlődő országoknak - legalábbis a gazdaságilag fejlettebbeknek - sokkal egyértelműbben színt kell vallaniuk: milyen intézkedéseket hajlandóak megtenni egy nemzetközi megállapodás keretében a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében.

Életbe léptetnek már jelenleg is olyan intézkedéseket, melyek a széndioxid-kibocsátás csökkentését célozzák, de egyértelműen fokozniuk kell az ilyen irányú erőfeszítéseket - különösen a legfejlettebb fejlődő országokban. Ők érthető módon azt hangsúlyozzák, hogy a gazdag világból érkező pénzügyi támogatás az előfeltétele annak, hogy a kibocsátást csökkentő intézkedésekre vállalkozzanak úgy, ahogy erről Baliban sikerült is megállapodni. A fejlett világnak azonban nem lesz mit finanszíroznia, ha hiányzik a fejlődő országok kötelezettségvállalása az ilyen intézkedések meghozatalára.

A koppenhágai csúcsig kevesebb mint nyolcvan nap van hátra. A szövegtervezet a múlt hónapban Bonnban tartott találkozón mintegy 250 oldalnyira duzzadt, s alternatív választási lehetőségek sorát, üres zárójelek tömegét tartalmazza. Ha nem sikerül ezt a rengeteg nyitott kérdést rendeznünk, ez a tervezet a világtörténelem leghosszabb és legnagyobb hatású búcsúüzenetévé válik.

A New York-ban és Pittsburgh-ben tartandó tanácskozások várhatóan döntő fontosságúak lesznek, annyiban mindenesetre, hogy ki fog derülni, mennyit hajlandóak a világ vezetői áldozni annak érdekében, hogy ezek a tárgyalások sikerrel záruljanak. A választás egyszerű: ha nincs pénz, nincs üzlet. De ha nincsenek intézkedések, akkor biztos nem lesz pénz!

A koppenhágai találkozó lesz a folyamat kritikus pontja. Ott dől majd el, hogy sikerül-e a kibocsátást közösen olyan szintre szorítanunk, hogy a globális felmelegedés 2°C alatt maradjon. A harcot ezért ezen a héten New Yorkban kell elkezdenünk.