Vagy talán már rutinműtétre sincs szükség. Elegendő, ha az ember gyomorvérzést kap, és ide-oda küldözgetik a Péterfy Sándor utcai kórház és a Szent István kórház között, pusztán azért, mert aznap csak az utóbbiban vesznek fel betegeket. Elegendő a halálhoz, ha az orvos nem ismeri fel a gyomorvérzést, és miközben minden pillanat, minden perc maga az élet, nem tartja szükségesnek a sürgősségi ellátást.

Ebben az országban orvosnak lenni a leghajszoltabb, leghálátlanabb mesterség. Aki nem így gondolja, próbáljon meg, mondjuk, egy évig ügyelni éjjelenként, hozzon vissza embereket a halálból naponta, miközben az adott intézményben lassan már villanyszámlára és gézre sem futja. Akinek az orvosról a hálapénz jut eszébe, az gondolja végig, ilyen egészségügyi helyzetben nem venné-e ő is a sátorfáját, hogy egy másik országban, méltó fizetésért új esélyt adjon magának és a családjának. Becsüljük meg, aki itthon marad, és gyógyítani próbál bennünket az idestova ruandai állapotok közepette!

Nem az orvostársadalom a felelős az ide-oda küldözgetett férfi haláláért. Elsőrangúan még csak nem is az az orvos, aki a jelek szerint nem ismerte fel a gyomorvérzéses tüneteket. A konkrét ügyben talán hibázott, de azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy miért ismétlődnek újra és újra az ilyen esetek?

Ha egy karmester túlhajszolt, gyengére sikerül az esti előadás. Ha az autószerelő fáradt, és nem javítja meg normálisan a kocsit, az az első saroknál széthullik majd darabokra. Ha az orvos túlhajszolt, és az egészségügyi rendszer minden nyűgét, az emberellenes intézkedések tucatjait hordozza a vállán, akkor előbb-utóbb holtbiztosan hibázik. Csakhogy amíg új előadást bármikor tarthatunk, és az autót is megjavítja más, a műhibában meghalt páciens életét már nem lehet visszaadni.

A gyomorvérzésben meghalt férfi haláláért az egészségügyi tárca és a kormányzat a felelős. Módszeresen szétverték a jól-rosszul, de mégis működő magyar egészségügyi rendszert. És, mint a mostani eset is mutatja, a betegszállítást is. Különböző hatásköröket erőltettek rá, illetve vontak meg a kórházaktól, felborították a rendszeren belüli egyensúlyt. Molnár Lajos, Horváth Ágnes vagy éppen Székely Tamás nem orvosként áll a tárca élén, hanem "bólogatójánosként" alázattal végrehajtja a kormányfő üzleti körének magánakcióit. Amely akciók lényege az értékesebb ingatlanok megszerzése, valamint a teljes kiárusítás, az utolsó villanykörtéig. A félhalott magyar emberek persze nem számítanak, minek is rontják itt a levegőt, amikor a kórházaik helyén luxusszállót is lehet építeni.

A Jóisten mentsen meg attól, hogy megbetegedjem... Nem, nem azért, mert nem bízom az orvosokban. Éppen a napokban hallhattuk, hogy egy bicskával és golyóstollal is lehet gégemetszést végrehajtani, ha éppen nincs más kéznél. Igen, nagyon sok tisztességes orvos dolgozik ebben az országban, ahogyan nyilván kontárból is akad jócskán. De az orvosok éppúgy áldozatok, a kartellkormány (copyright by Zárug Péter Farkas) áldozatai, mint bárki más ebben az országban. Mert áldozatok vagyunk valamennyien, akik műtétre várunk, s míg lassan bele nem halunk az időben felismert, de meg nem gyógyított betegségünkbe. És áldozatok vagyunk azért is, mert nemcsak a testünket, de a lelkünket is elperlik tőlünk mindenre elszánt nemzetközi kalandorok. Egészen addig így is marad minden, amíg éles szikével neki nem látunk az életmentő beavatkozásnak.