Többféle veszélyre hívja fel a figyelmet a körlevél. A leghétköznapibb bűnbeesésünkről, az élet adományainak mértéktelen élvezetéről, a nyílt, liberális eszmerendszerre hallgató hedonizmusról, az elvilágiasodásról sok szó esett már, a szószékekről is. A püspöki körlevél visszautal a kommunista évtizedekre, amikor utolsó csatlósként voltunk nacionalisták, soviniszták, most, hogy Európába visszakeveredtünk, kirekesztők lettünk meg rasszisták. A Magyar Hírlap kormánykörökben fasiszta minősítést nyert, mert a napról napra elkövetett köztörvényes, sokszor életellenes bűnök elkövetőit - kisebbségi származásuk miatt - néven nevezzük, nem mentjük fel.

Ezúttal a körlevél egy régóta s mind jobban menedzselt szellemi termék, az ősmagyar vallásból eredeztetett elméletek sora ellen lép fel. A magyarrá átfestett, kikiáltott Jézussal kapcsolatos génhibás, áltudományos nézetek mögött megláttatja az új pogányságot, a hagyományőrzésbe bújtatott istentelenkedést. A sátáni tervet.

Ami most történik, az okozat, aminek erős oka van. A körlevél nem tér ki arra, miért nyernek mind nagyobb teret ezek a nézetek, miért népszerűsödnek a ködlovagok, miféle igény csődít rendezvényeikre rendes magyar embereket. Vasfüggöny mögé zárt országban miért csak a vallásgyakorlás lett volna szabad? A gumipitypang, a magyar narancs kötelezően előírt termelése idején miért került volna szóba a Kárpátok övezte táj mágikus ereje? Csak az istenadta nép őrzött magában egyféle tudást, délben, a harang szavára megemelte a kalapját, hitte, félte Istent, nem a Szent István-bazilika homlokzatáról tudta meg, hogy kicsoda mondta: Ego sum via, veritas et vita, tudta, egyedül csak Krisztus taníthatta így önmagát: Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Krisztus önmagát tanítja, csak olvasni kell szavait, monda­tait, tanításait. Amikor elmondja, hogy ki ő, azt is elmondja ekkor, mi az Isten terve az emberrel. És ezt a tudást csak tőle, általa tudhatjuk meg.

Vágyunk a tudásra sokszor tévútra visz bennünket. Keressük helyünket a mindenségben, a hétköznapok világában, a szellemi életben. Türelmetlenek vagyunk, gyorsan és sokat akarunk tudni. Gyorsan szerzett tudásunk felszínes lesz, látványos, szórakoztatóiparinak nevezhető terepekre tévedünk, azt hisszük, a sámánok keltette révület a miénk is lehet. Költőnek hisszük magunkat, mert varázslatos, mesebeli egységben látjuk a világot. Gyermekké válunk, a tündérek barátságát, az óriások erejét, az angyalok ajándékát elvárjuk, kiköveteljük. Isten mesekönyvét keressük a szellem napvilágánál, az okkultizmus homályos pincéiben. Már szinte mindegy, asztalt táncoltatunk vagy szittyakürtbe fúvunk.

A katolikus egyház megtanulta a leckét: igazságait nem óhajtja mindenáron ránk tukmálni, ökumenéje politikusok számára elérhetetlen szellemi magasság. Életszeretete végleges, a feltámadásban való reménysége örök. Nem hagy magára senkit, aki elfogadja a segítséget. Ha kell, a keresztény kultúra, a valódi költészet segítségét maga is igénybe veszi. De érti Weöres Sándort is: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."