Oszkó Péter - igen, ő az, aki gigantikus beruházással építi liftes luxusvilláját Budán - azt találta mondani a királyi televízióban, hogy az egészségügy többet akar költeni az előirányzottnál, miközben más közintézmények tudomásul vették, hogy a krízis idején nem költhetnek többet a tervezettnél.
Oszkó hülyesége csaknem olyan csillogó, mint az épülő villájában tündöklő kétmilliós csillár (vízesés mégsem lesz a homlokzatfalon). A bús képű gigantomán közszolga valószínűleg nem tudja, hogy a betegség nem igazán tervezhető. Főleg egy olyan országban nem, ahol gyakorlatilag üres kifejezés a népegészségügyi program; ahol nincs valós prevenció, ahol a "költségvetési előirányzat" azért nem jelent semmit, mert nem tudni, milyen egészségügyi ellátórendszert kellene működtetni - vagyis milyen szerkezetben költsük a pénzt a betegségek orvoslására -; ahol a világ mumusának kikiáltott vírus elleni oltóanyagra költenek milliárdokat, nem pedig az egészséges magyar élelmiszereket támogatják például a gyermekétkeztetésben.
A betegség más, azzal nem lehet előre számolni, ha tetszik a pénzügyérnek, ha nem (nyolcmillióba került a villa fűtési rendszere). A nyavalya csak jön, aztán letaglózza az állampolgárt. Kit a gyomorfekély, kit a hipertónia, kit az érszűkület, és minden beteg embert illenék ellátni, költségvetési tervezet ide vagy oda. Oszkó Péter talán nem tudja, hogy az ember legérzékenyebb "szerve" a lelke, ezért gazdasági krízis idején ott is megjelenik a betegség, ahol nem számítottak rá. Ennélfogva a betegek száma nem kalkulálható előre úgy, mint a tanulóké; még a Hiller sújtotta lurkó is kiokoskodja, hogy a most nagycsoportos ovisok gyakorlatilag mind követik őt jövőre, csak a létszámuknak kell utánajárni.
Szóval a gutaütés kerülgeti az embert, amikor mindnyájunk szolgálója (a villa legalább négyszáz négyzetméteres) a mi pénzünkön osztja életünket-halálunkat.
De van itt más gond is, ami talán mindennél jobban fáj. A gyógyítás ugyanis sehol nem a pénzügyérek fennhatósága. Fáj, hogy kedden nem született megállapodás az egészségügyi tárca és a szakmai szervezetek között az igényelt többletforrásokról. De még jobban az fáj, hogy emiatt a kórházak akcióba kezdenek, s ma az intézményeken zöld zászlóval (ez megoldható lepedőből), a dolgozók ruháján zöld szalaggal (ahol van rá pénz) jelzik tiltakozásukat. Érdemi változás híján az igazgatók később éhségsztrájkba foghatnak - mi tagadás, ritka látvány lesz az éhező főorvos -, majd korlátozhatják a betegellátást is.
Fáj, hogy azok a közszolgák, akik nem az elegáns, de jellegtelen, szürke zakót, hanem a kiválasztottak hófehér köpenyét öltötték magukra, az esküjük megtagadásával zsarolhatnak - de végiggondolták, hogy kit is lényegében? Mindenképpen mi járunk rosszul, mert így már nemcsak Oszkó Péter, hanem az orvosok is a mi pénzünkön osztanák életünket-halálunkat, ám ennek nem lenne semmi köze hivatáshoz, Istenhez, annak legszentebb teremtményéhez és a hófehér köpenyhez. Az orvos nem játszhat politikust, ő nem lehet harmadik utas. Neki csak két útja lehet: vagy gyógyít, vagy elhagyja a pályát, mert ez a beteg ember igazsága. Fáj majd az is, ha az utóbbi mellett dönt, de akkor tegye mielőbb, menjen Isten hírével, zöld szalagostul, fehér köpenyestül. És vigyen magával még egy embert - lehetőleg Oszkót.