A többség akkor sem esett volna kétségbe, ha éppen tovább kormányoz az eddigi nagykoalíció, az pedig már jó ideje egyértelmű volt, hogy a kancellár további négy évig immár a német egyesítés szimbolikus figurájává, kvázi történelmi magasságokba emelkedve, mindenki Angie-je marad. A német társadalom így nem izgatta nagyon fel magát az ország politikai jövőjének latolgatásával. Még a törzsszavazók is meg-megengedték maguknak, hogy megosszák voksaikat, míg egyre többen az utolsó pillanatig vártak a pártválasztással. S ami az egészben meglepő, még ebben a szürke nyugalomban is a választásra jogosultak 72 százaléka gondolkodott úgy, hogy elmegy szavazni. Ez ugyan Németországban negatív rekordot jelent, Közép-Európából nézve azonban nem is látszik mindez olyan rossznak.
Téved azonban, aki ezek után azt hiszi, hogy ezen a választáson semmi érdemleges nem történt. Azt talán egyelőre ugyan túlzás állítani, hogy új korszak kezdődik Németországban, a politikai térkép azonban jól érzékelhető változásokat mutat. Egyre látványosabb fogyásnak indultak például a nagy néppártok. A szociáldemokraták (SPD) népszerűsége történelmi mélypontra süllyedt, de a győztes uniópártok (CDU/CSU) is a második legrosszabb eredményüket produkálták a világháború óta. Ebben benne van a nagykoalíció, amely szokás szerint mindkét tagját koptatta. A kereszténydemokrata unió elvesztve profilját eléggé elszürkült, s valójában már az elmúlt négy évben is inkább csak a szociáldemokraták gyengeségéből élt. Az SPD identitását valójában még Schröder megszorítócsomagja roppantotta meg, amelyet csak súlyosbított a nagykoalícióban betöltött alárendelt szerep. Mindez egyértelműen a Baloldal nevű párt malmára hajtotta a vizet, amely nagy léptekkel haladva a szalonképesség felé, szövetségi szinten is jó eredményt ért el. Rajtuk kívül még két kis párt került tíz százalék fölé, ami a nagyok megelégelt nyomasztó fölénye után az erőviszonyok kiegyenlítődése és a koalíciós variációk bővülése felé hat. A kicsik közül 15 százalékával egyértelműen kiemelkedik az FDP, amely annak ellenére lett a választások igazi győztese, hogy a válság világszerte a gazdasági liberalizmus csődjét hozta. Az ottani szabad demokraták előretörése nélkül most Merkel aligha tudna partnert váltani.
A népszerűsége csúcsán lévő kancellár így sem lesz könnyű helyzetben. Már a posztok osztásánál érezheti majd a királycsináló Guido Westerwelle FDP-elnök megnövekedett önbizalmát, amelynek feltehetőleg az uniópártok gyengébb tagja, a CSU látja majd a kárát. Az eddiginél liberálisabb hangsúlyt kap minden bizonnyal a gazdaságpolitika is, amely a szorgalmazott adócsökkentéssel valószínűleg kielégíti majd a növekedéspártiak igényeit, összességében azonban könnyen a CDU további arculatvesztését vonhatja maga után. Mindez annak fényében lehet különösen veszélyes, hogy Merkelnek a következő négy évben már markáns és erős ellenzékkel kell szembesülnie. A három, egymáshoz elkerülhetetlenül közelebb kerülő baloldali pártra - SPD, Baloldal, Zöldek - sokan már most a konzervatív-liberális-koalíció 2013-as alternatívájaként tekintenek. A minden bizonnyal élesedő versenyhelyzettől azonban aligha kell megijedni, hiszen a felkavart állóvízben maximum új impulzusokat kaphat a német demokratikus fejlődés.