Most Záhonyból érkezett a hír: a MÁV felszámolja az ott tevékenykedő Raktár Kft.-t, és így több mint hatvan dolgozójának a fele utcára kerülhet.

Szomorú történet ez, hiszen sok évtized után veszíti el a munkáját megannyi derék vasutas, akiknek természetesen hosszú szolgálatuk után végkielégítés jár. Még pontosabban - járna. Bár a felszámolásból ugyan befolyik némi pénz, ám a szakszervezet szerint félő, fejenként nemhogy a jogos egymillió forintot, de egy fillért sem kapnak az ott dolgozók. Azok, akik évtizedeken keresztül hóban és fagyban, hőségben és felhőszakadásban ott álltak a vártán, tették a dolgukat, hogy gördüljön a szerelvény, mert a sínek mellett nincs szünet, nincs ünnepnap, a mozdonynak mennie kell; nos, azok most kétségbeesetten kérdezik: velük mi lesz?

Mert a borítékokban hónapról hónapra alig több volt, mint a minimálbér, annyi pénz, amiből megélni is csak szűkösen lehetett, nemhogy megtakarítani, de legalább volt munkájuk, amivel arrafelé, a keleti végeken bizony csak kevesen dicsekedhetnek.

Egymillió járna nekik fejenként. Abból ki lehetne húzni valameddig, bár, kit tudja, meddig tart ki belőle a család, de hát mégis valamennyi, s mire elfogy, talán-talán történik valami.

Kár kertelni: harmincmillió forinton múlik harminc család sorsa. Van, aki azt mondja, szép summa. Más kérdés, hogy egy valamirevaló állami cégnél alkalmazásban álló vezető fanyalogva fogadná, ha végkielégítésként csupáncsak ennyivel próbálnák kiszúrni a szemét, amikor lelép felelősségteljes állásából, ahol éveken át havonta milliós fizetéssel honorálták a köz érdekében végzett - áldozatkész munkáját.