Elvenni csak a bőség kosarából éri meg, mert ott van miből. A hazai önkormányzati rendszer azonban igen messze volt már eddig is a bőség kosarától. Inkább egy szegény emberhez hasonlíthatnám, aki mindig azon gondolkodik, melyik számlájának kifizetését odázza el, hogy a legszükségesebbekre mégis jusson. Tavalyra a 3200 hazai településből kétezer jutott csődközeli állapotba, 216 pedig adósságrendezési eljárás alá került. Az önkormányzati rendszer adóssága ma már meghaladja a 893 milliárd forintot. Zömmel hitelfelvételből, kötvénykibocsátásból jött össze. Beruházásra szánták alapvetően, de a kormány folyamatos megszorításai rákényszerítették az önkormányzatokat, hogy az így megszerzett pénzt - szándékaik ellenére - a működtetésre fordítsák. A kórházaikban már így sincs elég korszerű műszer, de ha lenne, akkor sem lenne elég orvos és nővér a működtetésükhöz. Az iskoláikba ugyanilyen nehezen találnak tanárt, s azoknak az épületei is egyre reménytelenebbül romosodnak. Tessék mondani, mit lehet még ebből elvenni? Semmilyen közgazdasági észérv nem szól tehát amellett, hogy az alapvető lakossági szolgáltatásokat így is épphogy csak ellátni képes önkormányzatoktól vegyenek el forrásokat.

A szegény embertől is el lehet venni, csak nem éri meg. Egyrészt azért nem, mert annyit úgysem tud adni, amennyivel áttörést lehetne elérni a költségvetésben. Másrészt azért nem, mert ettől csak még elkeseredettebb lesz, ami sokat ront a munkamorálján, s ez hátráltatja a gazdaság felemelkedését. Ez a tényező pedig megsokszorozódik akkor, ha a sok millió szegény embert képviselő önkormányzatokról van szó.

A kormányzat sok millió szegény embert lop meg azzal, hogy elvesz az alapvető közszolgáltatásoktól. Az önkormányza­toknak így az a dilemmájuk marad, hogy vagy bezárják, vagy egyre gyatrább szinten működtetik tovább a szolgáltatásokat - s ennek egyre kevesebb értelme lesz. A nemzetközi versenyképesség autópályáján nem lehet olyan kocsival haladni, amelyiknek hiányzik az egyik kereke. A hazai közszolgáltatá­sok lepusztulása az egyik legfőbb oka Magyarország leszakadásának a kontinens nyugati felétől. De már lassan a keletitől is. A magyar közoktatásban nincs 31,5 milliárd forintnyi tartalék, amit most kivon a kormányzat. Az egész hazai oktatási rendszer már így is fennállása legsúlyosabb válságát éli. Legnagyobb hazai kincsünket, a szürkeállományt értékeljük le folyamatosan, ha megakadályozzuk újratermelődését. Megfelelő képzés híján elbutul a közember, lassan már megérteni is képtelen azokat a tudományos újdonságokat, azoknak az eszközöknek és eljárásoknak a működését, amelyek hazai alkalmazása nélkül elképzelhetetlen az ország felzárkózása.

A kormányzat eközben folyamatosan újabb terheket pakol az önkormányzatokra. Ha például elvesz 17 milliárd forintot jövőre a gyermekétkeztetéstől a szociális gondoskodás jegyében, akkor azt is a településeknek kell majd pótolniuk. Merthogy a szülők, ha tehették volna, már eddig is etették volna a gyermekeiket. De egyre több olyan gyermek lesz, akinek a szülei elvesztették a munkájukat, és már tízóraira vagy uzsonnára valót sem tudnak adni csemetéiknek. Tanítani pedig úgy nem lehet, hogy a diákok szédelegnek az éhségtől, vagyis az önkormányzatnak kellene ismét a zsebébe nyúlnia, ha meg akarja menteni a helyzetet.

A kormányzat időzített bombával játszik, amikor újabb elvonásokkal sújtja az önkormányzatokat. A települések lerobbanása a helybeliek ellehetetlenülésével egyenlő, s ez nemcsak gazdasági, de társadalmi bombaként is ketyeg. Remélhetőleg hosszú időre el fogja söpörni azokat, akik beélesítették.