Az első gyerek, kezében a reggeli maradványaival, még csak a szomszéd ház falára rajzolt kapura rugdosott, ketten már egyérintőztünk, hárman egykapuztunk, négyen tengóztunk vagy kétérintőztünk, aztán hattól felfelé következhetett az igazi foci. Az egyik játék a kapáslövést, az azonnali passzolást, a másik a cselezést, a harmadik a labdakezelést és a sutább láb használatát égette bele mozdulatainkba, agyunkba, és amint a gyerkőc bekerült a több évtizedes tapasztalatokat felhalmozott és kiérlelt egyesületi képzési rendszerbe, már mindent tudott a labdával. E két pilléren támaszkodott, virágzott a tízmilliós Futbólia.

Aztán mindkét oszlop kidőlt. Kidöntötte a privatizáció, a magyar vadkapitalizmus. Az eredeti tőkefelhalmozók számára eszelős pazarlásnak hatott, hogy városközpontok, közlekedési csomópontok mentén elterülő, hektárnyi zöld területeken kiskölykök focizgassanak, ezért pár éven belül benzinkutakra, plázákra, lakóparkokra váltották a magyar nemzeti futballvagyont. Bezárt a szabadegyetem, véget ért az oktatás. Lassan én is beletörődtem hát, hogy az álmomat valahol Latin-Amerikában, Afrikában, Délkelet-Ázsiában álmodják tovább.

Az 1990-es évek elejére a magyar labdarúgás körül elfogyott a levegő, vákuumhelyzetbe került. Ott már nem tartottunk, mint az úgynevezett "fejlődő országok", vagy éppen mi magunk, egy-két-három dekáddal korábban, ott pedig még nem, ahol Nyugat-Európa a maga gyerekcsalogató, műfüves, villanyfényes, adidasos, gumistoplis fociparadicsomaival. Úgy tűnt, valami végleg, visszahozhatatlanul elveszett. Amivel együtt mi is elvesztünk a nagyvilág számára.

Ne gondolják, hogy ezt a futball, a sport egy szakbarbárja látja így. Még csak nem is Brazíliával példálózom - pedig tehetném, hiszen két európányi szubkontinens vezető hatalma, de ha egy magyar átlagpolgár ötven brazil nevét ismeri, azok közül negyvenöt labdarúgó, kettő autóversenyző, egy teniszező -, hanem Romániával. A keleti szomszéd ugyanis több csatornán futó, turistafogó reklámfilmjében természeti szépségei mellett három nagyágyúját veti be: Nadia Comanecit, Gheorghe Hagit és Ilie Nastasét. Egy tornászt, egy futballistát és egy teniszezőt. Szakpolitikust, mikrobiológust, alanyi költőt, balett-táncost és kőfaragót valamiért egyet sem.

Nem tudom, az Orbán-kormány ezt - a számomra trivialitást - ismerte-e fel, vagy csupán volt egy futballőrült miniszterelnöke. Mindenesetre ezért vagy azért, de úgy döntött, tesz egy kísérletet a magyar labdarúgás újjáélesztésére. Ennek érdekében 21 milliárd forintos tőkeinjekcióra szánta rá magát, ám ez önmagában nem válthatta meg a sportágat. Egyrészt, mert ebből a pénzből napi árfolyamon éppen "két és fél Zidane-t" lehetett volna vásárolni, másrészt, mert a stadionrekonstrukciós program árnyaltan szólva sem érte el a kitűzött célt.

A Bozsik-program viszont telitalálatnak bizonyult. Hiszen azzal, hogy egészen a kistelepülésekig hatolva, intézményesítette a tehetségkiválasztást és -gondozást, felülről kezdeményezve ugyan, de újraalkotta vagy legalábbis szimulálta a régi pályák letűnt világát. Ha egy eldugott faluban cseperedett egy kissrác, akit az Isten is futballistának teremtett, már nem véletlenszerűen, hanem a rendszerből adódóan kapta meg a kitörési lehetőséget. Focizhatott - előbb a saját kedvére, később mások kedvére is.

Először az 1989-es korosztály élvezhette a Bozsik-program előnyeit. Ez a garnitúra jutott tavaly elődöntőbe a csehországi Európa-bajnokságon, ez a válogatott nyert bronzérmet pénteken a kairói éjszakában az egyiptomi U20-as világbajnokságon. Ha bárki számára erőltetettnek, tendenciózusnak tűnne a reform és az eredmény közötti ok-okozati összefüggés, olvassa el Egervári Sándor utánpótlás-kapitány szavait: "A Bozsik-program kiválasztó rendszere adta meg az alapokat." Bizony, napjaink egyébként roppant hasznos futballakadémiái ehhez messze nem elegendők. Még akkor sem, ha e generáció előretörése kapcsán sokan hozsannáztak a Várszegi-féle agárdi centrumnak; pedig nem árt tudni, hogy ott csak kicsemegézgették, majd kétségtelenül tovább képezték a Bozsik-program által felfedezett klasszisjelölteket.

Sajnos mégis óva intenénk attól, hogy úgy tekintsünk világbajnoki érmes büszkeségeinkre, mint az első fecskékre. Inkább utolsó mohikánok ők. A Bozsik-program ugyanis 2003 őszén az állami támogatás megszűnése miatt kiürült, 1200 szakember szerződése szűnt meg azonnali hatállyal. Ha csak esztendőnként minden századik közülük rálelt volna egy csiszolatlan gyémántra, az évjáratonként tizenkét, egyáltalán nem tucatfutballista. Már több, mint egy komplett kezdőcsapat. Így viszont - mivel ösztönös labdarúgózseni Közép-Európában vadon már nem terem - Komanék nyomában ott tátong az újabb űr. Tizenegynéhány húszéves pedig önmagában körülbelül annyira juthat felnőttszinten, mint az 1984-ben ifi Eb-győztes csapatunk. Nagyjából semmire.

Mindezzel persze nem azt sugalljuk, hogy ne is örüljünk az egyiptomi bronznak, éppen ellenkezőleg. Örüljünk neki, de nagyon. Hiszen valószínűleg egyszeri csoda volt.