Verőfényes őszi nap volt 1956. október 23., amikor tüntetésre készültek Pesten az egyetemisták. Estére már lassan és méltóságteljesen hömpölygött a tömeg, mert nagyon sokan csatlakoztak hozzájuk. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a gyújtózsinór már ég. A tömeg csak gyűlt, egyre gyűlt a Petőfi-szobornál és a Bem-szobornál.

A pestiek másik része az akkori Sztálin téren gyülekezett, hogy ledöntsék a diktátornak a téren magasodó hatalmas szobrát, a hazugság jelképét. Sztálint a magyar nép hivatalos jótevőjének kellett nevezni, miközben a világtörténelem egyik legvéresebb kezű zsarnoka volt. A szobor nyakába drótkötelet vetettek, és teher­autóval húzatták meg. A csizmája felett vágták át a monstrumot. Teherautó mögé kötve hurcolták végig a Rákóczi úton. Leköpték, összerugdosták. Azt akarták, hogy nyomuk se maradjon a kommunista hazugságoknak. Ez a kép jól jellemzi '56 ellentmondásos, egyszerre hősies és tragikus történéseit. Mert ez a két csizma bizony ott maradt a talapzaton, és ahogyan a pesti szólás mondta, november 4-én ez a két csizma taposta el a magyar forradalmat.

De erről a forradalomról az egész világ tudott. Bár ebben is jelen van egyfajta ellentmondás. Hiszen Nyugaton nem igazán értették, még a forradalom után sem, '56 igazságát. Ezt jól illusztrálja az a groteszk történet, ami az egyik íróval történt Amerikában. Egy előadásán azt próbálta elmagyarázni, hogy mit jelentett akkor a "csengőfrász", a sötét, lefüggönyözött autók, az éjszakai letartóztatások. Az amerikai hallgatóság bólogatott, majd az egyik feleség megszólalt: "És mondd, amikor az ávós becsengetett, miért nem mondtátok, hogy ez magánterület, és ide nem jöhetnek be csak úgy?"

Bizony évtizedeknek kellett eltelnie, mire a nyugati világ felismerte azt a történelmi igazságot, hogy a szilárdnak hitt szovjet birodalmat először 1956 rogyasztotta meg. Az a 11 nap, amely immár és végérvényesen magyar forradalom és szabadságharc néven vonult be a legújabb kori világtörténelembe.

Hogy mégsem vagyunk igazán boldogok, amikor a forradalom nagyszerűségére emlékezünk? Hát igen, nem vagyunk. Mert itt van az a pillanat, amikor azt kell mondani: a mai áldatlan közállapotokért nem azok a gyönyörű napok a felelősek, hanem az azokat követő harminc év. Az ötvenhatos forradalom "szakította ketté" először az országot. Mert az egyik része gyászolt és szenvedett, a másik meg gyorsított eljárással hozta a halálos ítéletet, szedte össze országszerte a szabadságharcosokat. Kevés olyan magyar család akadt, amelyik ebben nem volt érintett. Magyarország társadalmi fejlődését évtizedekre visszavetette az, hogy egyszerű emberek életét tették tönkre, egzisztenciálisan és erkölcsi értelemben egyaránt. Karrierek törtek derékba, életeket szorítottak a perifériára.

A 301-es parcella bozótos, gazos buckáihoz egyszer egy évben kellett kivezényelni a lovas rendőröket, hogy széjjeltapossák azt a kevéske gyertyát és őszirózsát, amit a bátor asszonyok és hozzátartozók - dacolva a hatalommal - ott elhelyeztek. Most mindenki útja oda vezet. Most nem lovas rendőrök, hanem fekete limuzinok suhannak a 301-es parcella irányába október 23-án. És láthatóan senkit sem zavar, hogy azok szorongatják a legnagyobb koszorúkat, akik annak idején a lovas rendőröket odavezényelték. Hát ezért is nehéz elfogultság nélkül emlékezni ezen az ünnepen. Mert még élnek a tanúk, akik megkérdezik: hát hogyan is van az, a parlamentben látják viszont azokat, akik húsz évvel ezelőtt még "ellenforradalmi csőcseléket" kiáltottak? Most, 2009-ben még mindig egy törékeny demokráciában élünk. Ezt a demokráciát folyamatosan beárnyékolják a hazugságok, a tisztázatlan múlt. Göncz Árpád mondta egykor: mintha az ötvenhatos forradalom félbe maradt volna, és mi évtizedek óta arra várunk, hogy valamikor közös akarattal befejezzük.

Azt gondoltuk 1990-ben, hogy be tudjuk fejezni mindazt, amit 1956 elkezdett. Hiszen lett többpártrendszer, kivonultak a szovjet csapatok, volt átvilágítás, szabadon mondhatja mindenki a véleményét, a NATO és az Európai Unió tagjai lettünk. És mégsem vagyunk elégedettek. Csak az elmúlt években számtalan demonstráció jelezte ezt például a Kossuth téren. Lassan belefásultak az emberek, sokan elfordultak a politikától. Hát akkor mégis, mit tettünk rosszul? Visszatekintve a rendszerváltás két évtizedére, lassan megfogalmazódik bennünk a gondolat: változtatni kell, különben még nagyobb lesz a baj! 1956 forradalma befejezetlen, a magyar társadalmat gyötrő bajok mindegyike ott gyökerezik a november 4-i ellenforradalomban, amely letaszította az európai fejlődés útjára visszatalálni akaró Magyarországot a szocializmus hazugságainak ázsiai zsákutcájába.

1956 példája és 1989-90 rendszerváltásának tanulsága az, hogy hazugságokra nem lehet jövőt építeni. Az ötvenes években Rákosiék nyolc évig folyamatosan hazudtak, a forradalom leverése után pedig Kádárék 33 évig tették ugyanazt, kifinomult eszközökkel. De a nemzet válasza ugyanaz volt mindkét rendszerre: '56-ban vérrel és fegyverzajjal, '89-ben pedig vér nélkül és csendesen: elég volt!

Azt hittük, végképp elfelejthetjük a hazugságok rendszerét. Aztán 2006 nyarán az "őszödi beszéddel" mintha visszalopódzott volna a múlt, amitől szabadulni akartunk. Ma ott tartunk, hogy ötvenhárom évvel a szabadságharc után nekünk is a hazugságot kell legyőznünk. Minderre 1956 forradalma figyelmeztet, amikor apáink mindezt elkezdték, és úgy tűnik, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még nekünk sem sikerült elvégezni maradéktalanul. '56 öröksége erre kötelez - fejezzük be végre közösen '56 forradalmát és a rendszerváltozást.