- Pályája elején - 1954-től - főiskolai végzettséggel, négy nyelvet felsőfokon elsajátítva általános iskolai tanár volt. Tudta, hogy merre akar elindulni?

- Az első nagy világra-csodálkozásom hordozója, közvetlen tárgya az irodalom volt. Ez a sűrű élettudásmassza, mely mintegy ősrobbanással szét akart robbanni bennem, s minden elemével
- érzelmekkel-gondolatokkal-sorsokkal, emberi és társadalmi viszonyokkal s mindennek az elmondásával - kifejtődni, megmutatkozni. Igazi, fél életen át tartó kamaszprogram feszített. Egyre inkább elmélyültem az irodalomban, s amikor már úgy éreztem, értem, mi az a vers, mi az a regény, érteni véltem az írókat és költőket, arra gondoltam, el kell sajátítanom azt is, ami az irodalmon és a szerzőkön túl van: az ő emberismeretüket, életismeretüket, a tapasztaláshoz való viszonyukat is. Ez utóbbi törekvésemben vaskosan benne voltak azok a már nem kamaszos élmények is, amelyek a Rákosi-korszakban értek, s mutatták az irodalom és
a saját élet különbségeit. A befojtódás, hogy osztályidegenként nem vettek fel egyetemre, hogy vidéken kezdtem általános iskolában tanítani - például a strukturalista nyelvészet svájci atyamesterének, Saussure-nek a könyvét a hajnali vonatozás közben zseblámpával olvastam németül a kivilágítatlan, zsúfolt vagonban -, s ahonnan csak nagy nehezen vergődtem fel Pestre, miközben a család nyomorgott. Mindez óriási belső feszültséget támasztott bennem, amihez még hozzájött 1956 és a Kádár-éra első évtizedének élménye is. S amikor a hatvanas évek közepén az irodalomtanítástól átpártoltam a szociológiához, s a Szövetkezeti Kutató Intézetben kezdtem dolgozni, nem az irodalom cserbenhagyásáról, hanem az irodalmat is magába foglaló érdeklődésem természetes kiterjeszkedéséről volt szó egy közvetlenebb, fogalmibb és rendszerezettebb valóságismeret felé. Közben nyelvekkel és műfordítással is foglalkoztam, amiért 1985-ben József Attila-díjat is kaptam. Később esszéket, tanulmányokat írtam. Versfordításaim egy részét Kulin Ferenc rendezte sajtó alá s látta el bevezető tanulmánnyal, ajándékképpen a 75. születésnapomra. A politika s a felhagyás a fordítással már a rendszerváltás következménye.

- Megrendelésre születtek a kötetbe gyűjtött fordításai?

- A Kádár-rendszer - valószínűleg azért, hogy kompenzálja a napi cenzúra gyakorlatát - óriási teret nyitott a világirodalom kiadásának. Az Európa, később a Magvető és más kiadók is komoly apparátust építettek fel a klasszikus és a modern kori külföldi irodalom megjelentetésére. Rengeteg fordítóra volt szükség, köztük rám is.

- Beállított az Európába, hogy én tudok fordítani?

* Az 1956 nyarán indult Nagyvilág meghirdetett egy műfordítói versenyt, beadtam a pályázatomat "Quattuor linguae" jeligével, ugyanis akkor éppen négy nyelvből - latinból, oroszból, angolból és németből - fordítottam. Bejutottam a lap szerint ígéretes tehetségek közé. Később kapcsolatba kerültem Weöres Sándorral, aki próbafordításokat adott, aztán egy idő után átruházta rám saját nemszeretem munkáit. Így jutottam Majakovszkij Erről című kitűnő poémájának fordításához és másokhoz. Lassan az Európa is egyre több és szebb feladattal bízott meg. Öröm, megtiszteltetés és nagy tanulási lehetőség volt az ottani kiváló emberek társasága.

- Most egykori munkákból megszületett A kockadobó című kötet. Miért ez lett a cím?

- Az egyik legnehezebb fordításom Stéphane Mallarmé Kockadobás című verse volt, amihez egy tanulmányt is írtam. Mallarmé szerint minden cselekedetünk kockadobás, azaz egyenként minden cselekedet megjósolhatatlan véletlen, együttesük azonban a nagy számok törvénye alapján határozott valószínűségek irányába mutat. Mallarmé Kulin által továbbgondolt metaforája szerint a műfordítás is kockadobás, és én, aki fordítok, ,kockadobó" vagyok.

- Miközben Byront, Mallarmét, Verlaine-t vagy kortárs orosz költőt fordít, a Szövetkezeti Kutató Intézetben helyt kell állnia. Mit jelentett az intézet? Kenyéradó volt? Búvóhely? Vagy több ennél?

- Ez volt az Európa Kiadó után a második egyetemem. Igen jeles és érdekes emberek gyülekezőhelye. Ráadásul egészen kiváló igazgató: Gyenes Antal alatt dolgozhattam itt, aki a Nagy Imre-körhöz tartozott, később bekerült Kádár első Központi Bizottságába, de mivel a Nagy Imre elleni ítéletet nem szavazta meg, kitették. A munkásmozgalomban és a tudományban szerzett tekintélye lehetővé tette, hogy megvédje az intézetben folyó kutatómunkát. Nekünk azt mondta, bármit megírhatunk, ha kemény adatokkal bizonyítani tudjuk. Az én munkásságom egy történeti jellegű feldolgozással indult, amelyben megismertem a Rákosi-korszakot, az ipari szövetkezetek létrejöttét, 1956-ot, annak bizonyos történeti összefüggéseit. Aztán szociológusként folytattam. Szembesültem azzal a sajátos helyzettel, hogy a szövetkezetek mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakban arra szolgáltak, hogy a kispolgárság-középpolgárság képviselőit, a volt tulajdonosokat megfosszák a tulajdonuk feletti rendelkezés lehetőségétől, azaz voltaképpen egyfajta államosítás volt a feladatuk. De Kádár a hatvanas évek második felében belátta, hogy ennek a polgári-kispolgári rétegnek főleg a mezőgazdasági többletteljesítménye nélkül nem tudja a szocializmust igazán működtetni, ezért megnyíltak a magán-erőfeszítésen alapuló második gazdaság csatornái, amelyek révén ez a polgárság-kispolgárság legalább részben elkezdhette kézbe venni a sorsát. Ennek a jelentős társadalmi és politikai küzdelemnek a képe bontakozott ki előttem a kutatott részletekből. 1977-ben - Kovács János álnéven - tanulmányt is publikáltam az egészről a párizsi Magyar Füzetek első számában. Később, amikor 1994-ben kandidátusi értekezést írtam, voltaképpen ismét ennek a folyamatnak a különböző állomásait mutattam be. Döbbenetes volt látni, hogy a Kádár-rendszer a formálisan független és szabad szövetkezetekbe rejtett hatalmi struktúrákat épített be, amelyek aztán ugyanolyan direkt irányítást tettek lehetővé a politikai vezetés számára, mint az állami vállalatoknál. Ennek a folyamatnak, ennek a működésnek megértése, leírása, elemzése töltötte ki a szövetkezeti kutató intézetbeli, csaknem három évtizedes munkámat. A szövetkezeti szövetségekben "fölöttem lévők" nem nagyon szerettek érte. Itt láttam át azt is, hogy a szövetkezetek vezető rétege volt az első, amely felismerte, hogy a hanyatló erejű Kádár-rendszerben a közösnek mondott tulajdont formálisan is a saját kezébe kaparinthatja, és meg is indultak az erre irányuló folyamatok.

- Természetes, hogy ezzel a tudással az ellenzékhez csatlakozott a nyolcvanas évek végén.

- Ez az időközben nyílttá váló rendszerváltozási folyamatban csakugyan logikus lépés volt. Egyben a tudásszerzés kiegészítése a cselekvéssel.

- 1990-ben a Szabad Demokraták Szövetségének képviselője lett. A párttal való 1994-es szakítás okairól többször nyilatkozott. De mai szemmel nézve az SZDSZ-ben töltött négy év is nehezen érthető.

- A Szövetkezeti Kutató Intézetben több kitűnő kollégám, akikkel kedveltük egymást, az SZDSZ alapítója volt: Juhász Pál, Gaál Gyula, Magyar Bálint és a Fideszben is SZDSZ-esként működő Hegedűs István. Természetes volt, hogy ez a társaság együtt marad. Az SZDSZ 1989-90-ben úgy lépett fel, mint a leghatározottabb rendszerváltó párt, s én sokáig nem láttam át, hogy ez a meghatározó vezetők szerint valójában mit jelent. Az 1990 és 1994 közötti idő a kijózanodás időszaka volt. Sok olyat tapasztaltam, ami ellentmondott az SZDSZ-ről alkotott képemnek. Ilyen volt az SZDSZ-nek a "Demokratikus Chartával" az MSZMP-MSZP talpra állításában játszott szerepe, a kispolgárság tulajdonszerzésének vagy visszaszerzésének akadályozása, a szívós nemzetellenesség, vagy éppen a szocialista kádermentés. Eleinte nem hittem, hogy mindez a lényeghez tartozik. Amikor meg már láttam, hogy mindez mégiscsak a lényeg része, naivan abban reménykedtem, hogy talán sikerül más irányt adni a folyamatoknak, és eltéríteni a pártot - egyebek közt - az MSZP-vel kötendő szövetségtől. Nem sikerült. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, kiléptem.

- Mit várt a rendszerváltozástól?

- Ahogy a Rákosi-rendszer felszámolta, majd a Kádár-rendszer lassan, ha csak az egzisztencia szintjén is, újra engedte a kispolgárosodás-polgárosodás folyamatát, úgy gondoltam: a rendszerváltás nagy műve az lenne, lehetne, hogy ezt a folyamatot formálisan is újraindítva fölszereli a magyar társadalom minél szélesebb közepét tulajdonnal, tudással. Beindít egy jól pezsgő piacgazdaságot, helyreállítja a morális igényességet, a nemzeti öntudatot, a jó emberi minőség rangját, s erre építi az új demokráciát. S azt is vártam, hogy az '56-os forradalom letaposói ne kapjanak politikai szerepet. Ezt vártam, de azt kellett látnom, hogy hatalmas erők ébrednek fel, hogy ezt a folyamatot elakasszák. Ezekről a problémákról szólnak a 2005-ben megjelent kétkötetes esszé- és tanulmánygyűjteményemnek, A rendszerváltás rendszere; A történelem főutcáján írásai.

- Tehát nem véletlenül kötött ki a Fidesznél?

- A polgári Magyarországot fő politikai célként megjelölő Fidesz-program elkészítésében a helyzetleíró fejezet megírásával magam is részt vettem.

- Előbb Orbán Viktor tanácsadója lett, majd az Orbán-kormány Miniszterelnöki Hivatalának politikai elemzője. Ma a párt parlamenti képviselője. Már tudja a választ, hogy miért nem sikerült a polgárosodás? Hogy mi zajlik a mai Magyarországon?

- Azt ami itt van, s ami a polgárosodást s hozzá szükséges vagyonosodást is elakasztotta, még 1994-ben "a rendszerváltás rendszere" névvel neveztem meg. Ez a rendszerelméleti értelemben vett rendszer a rendszerváltásban fellépett politikai erők éles szembenállásából és élet-halál harcából, az elszegényedő, jelentős mértékben költségvetési támogatásból élő és ezért az ígéretekre igen fogékony társadalomból mint a választók összességéből, a közösség- és nemzettudat és az önszerveződésre való hajlam elhalványulásából, az alacsony gazdasági teljesítményből s választásokkor az ígéretkampányokból álló szerkezet és összműködés, mely kényszerítő erővel meghatározza mind a hatalomszerző, mind a hatalmon lévő politikai erők mozgásterét. A kampányban tett ígéretek rendszeresen túlmennek a teljesíthetőség határain. Viszont kevesebbel nemigen lehet győzni. A várakozásaiban csalódott társadalom s mögötte az érdekvédelmi szervezetek és a vesztes pártok aztán hamar szembefordulnak a győztesekkel, rájuk ígérnek, és a következő választáson győznek. S kezdődik minden elölről. A rendszer kevés figyelmet kapó, de döntő fontosságú alkatrésze a részben örökölt, részben a későbbi külső erőforrás-bevonásból származó óriási államadósság, melynek hatalmasra duzzadt kamatai és tőketörlesztései elviszik az intézményfenntartásra, a gazdaságfejlesztésre és a polgári gyarapodásra szolgáló nemzeti teljesítmény jelentős részét, s garantálják a választási ígéretek teljesíthetetlenségét s ezzel a politikai mókuskerék körforgását. Megjegyzem: a drasztikus adósságnövelés s az erre hivatkozó társadalomszétbontás elsősorban az MSZP-SZDSZ-koalíciók működési sajátossága volt és maradt. S végső soron ez határozza meg a rendszer alapvetően erőforrás-felélő jellegét. Képtelenségét a társadalom kellő színvonalú biológiai, anyagi, szellemi, erkölcsi újratermelésére. S erőtlenségét a jogtalan tulajdonfelvásárlókkal, a közösségellenes televíziókkal, a nemzettudat és a nemzeti önvédelem leépítését szorgalmazó kulturális és politikai erőkkel szemben. A rendszer integráns része és rejtett főszereplője a hitelezőkből, hitelminősítőkből, nemzetközi tőke-érdekvédelmi szervezetekből - Valutaalap, Világbank stb. -, s belső politikai és gazdasági érdekképviselőikből álló pénzhasznosítói kör, a szimbolikus Befektető, aki - amely - hitelminősítéseivel, kamat-utánaállításaival és egyéb előírásaival - már a múlt század hetvenes éveitől - maga segített létrehozni a rendszerváltás rendszerét, s maga használja folyamatosan működő, egyszerű és kívülről szabályozható pénznyerő automatájaként. Az ádáz rendszerváltó politikai harctól a nemzetközi hitelminősítők drákói ítéleteiig a rendszer minden alkatrésze összefügg, tartja és fenntartja egymást, s immár húsz esztendeje termeli és újratermeli önmagát. Folyamatos fűtőanyaga az aktuális nemzeti teljesítmény mellett a korábbi idők felhalmozott nemzeti vagyona s a nemzet még sok kiaknázatlan erőforrása.

- Azt, hogy a helyzet tarthatatlan, a társadalom nagy része talán már felismerte.

- Sokakkal együtt úgy érzem, az eddig passzív és tompa közlélek változóban van, s a 2010-es választás döntő fordulatot hozhat. Egy kedvező arányú választói támogatás megnyithatja a polgári erők számára a lehetőséget a rendszerváltás rendszerének lebontására, a nemzeti érdekek képviseletére s - egyebek közt - a polgárosodás folyamatának ismételt lendületbe hozására.

- Itt áll egy évvel a választás előtt, 75 évesen. Pártja vélhetően győzni fog. Ön mire készül?

- Rengeteg mindent elkezdtem. Talán ad nekem az Isten még néhány évet, hogy egyik-másik munkámat befejezzem.

- Egész életét végigdolgozta, könyveket, programokat írt, kétszer négy évet ült a parlamentben. Azt hinné az ember, milliomos lett. Aztán ha megnézi hivatalos vagyonnyilatkozatát, kiderül, hogy se kertes-emeletes villaház, se nyaraló, se luxuskocsi. A különleges vagyontárgy egy 15 ezer kötetes könyvtár. A mai, százmilliós végkielégítéseket odaítélő Magyarországon nem érzi baleknak magát?

- Erre a kérdésre az a válaszom, amit egyszer Kassák Lajos mondott nekem Óbudán az Opitz-cukrászdában, ahová - közeli szomszédok lévén - lejártunk kávézni. "Uram, én egész életemben csak olyasmit csináltam, amihez kedvem volt."