fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Seb a szívünkön
2009. október 22., 08:17
A rendszer halott volt. Nem a forradalmárok ásták meg a sírját. Saját maga ragadott ásót, csákányt önmaga ellen, legjobb erői ellen, legszebb emberei ellen, legtöbbre képes társadalmi rétegei ellen. Nem volt minden rögtön világos az új hatalom természetéről. Széles rétegek bíztak bennük, leszámítva egy idős, polgári réteget, akik sokat láttak, sokat olvastak, sokat utaztak és sokat tudtak.

Egy totális pusztítás után nem éles a tekintet. Aki gödörből kapaszkodik kifelé, megragadja a felé nyúló kezet, és nem nézi, a segítő mozdulat kihez tartozik, s hogy a segítésnek majd mi lesz az ára. Az a kis csoport a vörös zászlóival mindent tagadott, ami érték volt a múltból, és mindent ígért, ami kacat volt a jövőből. A háború után, a totális pusztítás után az élni akarás, az újjászületés vágya minden mást elnyomott. Még nem tudtuk, hogy évtizedeken át leszünk kivezényelve, hogy megünnepeltessék velünk szörnyű megszállásunkat. Akkor döbbentem rá, hogy összedőlt a rendszer, amikor 1988. április 4-én a kiadóvállalat igazgatója bejelentette: most nem megemlékezést, hanem munkaértekezletet tartunk. Dőlt a hazugság a hatalmas betonszürke hangszórókból. Kívülről Dunajevszkij-operettel vidámkodó majális volt az ország. Belülről börtön. S az új hatalom lassan, de annál arrogánsabban kezdte kiépíteni magát. Nem a hozzáértés, nem az emberi kiállás, nem a belső érték, nem az érzékenység, nem a kritikakészség volt fontos, hanem a lojalitás. Nem a tehetség, hanem a feltétlen kiszolgálás.

A karakter szolgál, a szolga kiszolgál. Kiszolgáló hadegységgé vált az értelmiség. Az írók, a művészek legitimációnak, fényezésre kellettek. Aki hátrébb húzódott, arra először gyanakodtak, másodszor hátra tolták, harmadszor letartóztatták. Karrierszajhák és konjunktúrastricik emelkedtek magas pozíciókba. Lökték az ideológiai rizsát, növesztették vörös karmaikat. A hűség szó értelmét vesztette, mert befekvést kellett érteni alatta. De sikerült egy saját hatalmától állandó izgalmi állapotban lévő csoportot látszatcselekvésekre stimulálni. Olyanokat, akik gyűlölték a parasztot, megvetették a magyarságot, nem láttak el a szenvedésig. Akik a bajok gyökerét rossz helyen fogták meg, s kitépés helyett osztással szaporították. Nekik zsenánt volt a gazdálkodó, mert önállóságot sejtetett. Ellenség lett a munkás, mert járt a szája. A polgárról régóta tudták, hogy nem róluk álmodott, de néhány közülük megtört gerinccel is kellett nekik a legitimációhoz.

A gyárakban jól festettek a munkásigazgatók, de ahhoz, hogy működjenek a gépek, műszaki értelmiségiek kellettek, s ők sajnos az elmúlt rezsim emberei voltak. A rendszer azzal ásta meg a sírját, ahogyan kiépítette a hatalmát. Egyre jobban gyűlölték őket, mert semmit sem tudtak az országról, amelynek sem uralkodóivá, sem gazdáivá válni nem tudtak. Jogtalanul birtokolták. Hátuk mögött a szovjet hadsereggel azt gondolták, kevésbé látszik a kínos kontraszelekció. 1956-ban ebből lett elég. Megszabadulásra vágytunk, tisztességes emberekre, értelmes arcokra, hazugságmentességre. Illúzióink voltak a Nyugatról. Azt hittük, a Szabad Európa Rádió biztatása mögött hadseregek állnak segítségünkre. Ebből annyi volt igaz, hogy hadseregek valóban álltak, de nem az osztrák, hanem a szovjet határon. Nem Hegyeshalomnál, hanem Záhonynál. És nem megsegítésünkre, hanem letiprásunkra dübörögtek Cegléd, Szolnok, Budapest felé, országunk szíve felé a tankok. Néhány éve egy 1956-ról szóló konferencián egy külhonban élő konzervatív filozófus hazánkfia arról tartott előadást, hogy ez a forradalom, mint minden forradalom, valójában fölösleges volt. Túl sok vér folyt, és mi lett az eredménye? Hatalmas fölzúdulást keltett a professzor kijelentése. Egymás után többen is támadták, 1956 védelmében. Mert kívülről, lehet, már alig látszik rajtunk '56 sebe. De amit a szívünkben érzünk, amikor kitesszük október 22-én este a trikolórt, azt nem veheti el tőlünk senki.

(Körmendy Zsuzsanna, Magyar Nemzet)