Egy totális pusztítás után nem éles a tekintet. Aki gödörből kapaszkodik kifelé, megragadja a felé nyúló kezet, és nem nézi, a segítő mozdulat kihez tartozik, s hogy a segítésnek majd mi lesz az ára. Az a kis csoport a vörös zászlóival mindent tagadott, ami érték volt a múltból, és mindent ígért, ami kacat volt a jövőből. A háború után, a totális pusztítás után az élni akarás, az újjászületés vágya minden mást elnyomott. Még nem tudtuk, hogy évtizedeken át leszünk kivezényelve, hogy megünnepeltessék velünk szörnyű megszállásunkat. Akkor döbbentem rá, hogy összedőlt a rendszer, amikor 1988. április 4-én a kiadóvállalat igazgatója bejelentette: most nem megemlékezést, hanem munkaértekezletet tartunk. Dőlt a hazugság a hatalmas betonszürke hangszórókból. Kívülről Dunajevszkij-operettel vidámkodó majális volt az ország. Belülről börtön. S az új hatalom lassan, de annál arrogánsabban kezdte kiépíteni magát. Nem a hozzáértés, nem az emberi kiállás, nem a belső érték, nem az érzékenység, nem a kritikakészség volt fontos, hanem a lojalitás. Nem a tehetség, hanem a feltétlen kiszolgálás.

A karakter szolgál, a szolga kiszolgál. Kiszolgáló hadegységgé vált az értelmiség. Az írók, a művészek legitimációnak, fényezésre kellettek. Aki hátrébb húzódott, arra először gyanakodtak, másodszor hátra tolták, harmadszor letartóztatták. Karrierszajhák és konjunktúrastricik emelkedtek magas pozíciókba. Lökték az ideológiai rizsát, növesztették vörös karmaikat. A hűség szó értelmét vesztette, mert befekvést kellett érteni alatta. De sikerült egy saját hatalmától állandó izgalmi állapotban lévő csoportot látszatcselekvésekre stimulálni. Olyanokat, akik gyűlölték a parasztot, megvetették a magyarságot, nem láttak el a szenvedésig. Akik a bajok gyökerét rossz helyen fogták meg, s kitépés helyett osztással szaporították. Nekik zsenánt volt a gazdálkodó, mert önállóságot sejtetett. Ellenség lett a munkás, mert járt a szája. A polgárról régóta tudták, hogy nem róluk álmodott, de néhány közülük megtört gerinccel is kellett nekik a legitimációhoz.

A gyárakban jól festettek a munkásigazgatók, de ahhoz, hogy működjenek a gépek, műszaki értelmiségiek kellettek, s ők sajnos az elmúlt rezsim emberei voltak. A rendszer azzal ásta meg a sírját, ahogyan kiépítette a hatalmát. Egyre jobban gyűlölték őket, mert semmit sem tudtak az országról, amelynek sem uralkodóivá, sem gazdáivá válni nem tudtak. Jogtalanul birtokolták. Hátuk mögött a szovjet hadsereggel azt gondolták, kevésbé látszik a kínos kontraszelekció. 1956-ban ebből lett elég. Megszabadulásra vágytunk, tisztességes emberekre, értelmes arcokra, hazugságmentességre. Illúzióink voltak a Nyugatról. Azt hittük, a Szabad Európa Rádió biztatása mögött hadseregek állnak segítségünkre. Ebből annyi volt igaz, hogy hadseregek valóban álltak, de nem az osztrák, hanem a szovjet határon. Nem Hegyeshalomnál, hanem Záhonynál. És nem megsegítésünkre, hanem letiprásunkra dübörögtek Cegléd, Szolnok, Budapest felé, országunk szíve felé a tankok. Néhány éve egy 1956-ról szóló konferencián egy külhonban élő konzervatív filozófus hazánkfia arról tartott előadást, hogy ez a forradalom, mint minden forradalom, valójában fölösleges volt. Túl sok vér folyt, és mi lett az eredménye? Hatalmas fölzúdulást keltett a professzor kijelentése. Egymás után többen is támadták, 1956 védelmében. Mert kívülről, lehet, már alig látszik rajtunk '56 sebe. De amit a szívünkben érzünk, amikor kitesszük október 22-én este a trikolórt, azt nem veheti el tőlünk senki.