Netán csak Nagy Imréről és a vele rokonszenvező mártírtársairól beszél, de nem szól az egyetemistákról, a munkásságról, az átállt magyar és szovjet kiskatonákról, az utca népéről, a pesti srácokról, akik életüket áldozták a szabadságért. Aztán annak a politikusnak az értékrendje, mint a szocialista országgyűlési képviselő Havas Szófia, aki 1956 kapcsán nyíltan ellenforradalomról beszélt, antiszemita lázadásról, semmiben sem különbözik Kádár János, Marosán György, Biszku Béla, Apró Antal és a megtorlást végrehajtó vérengző eszmetársaik látásmódjától. Az 1956-os forradalom filmkockái, képei hamar körbejárták a világot, és százmilliókat nyűgözött le, hogy egy kis nép bátorságával, szabadságvágyával, ha csak pillanatokra is, de térdre kényszerítette a hatalmas szovjet medvét. Ennek a világraszóló tettnek eszmeiségét, lényegét nem értette meg, talán gyűlölte is 2006. október 23-án Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök és Gergényi Péter Budapest rendőrfőkapitánya, amikor tízezrek - a szocialista-szabaddemokrata kormány hazugságai miatt - az utcára vonultak. A valódi demokráciát követelőket gumilövedék, könnygáz, vipera, vízsugár, elszabadult rendőri fellépés várta - és sokakat börtön. Kétség sem merült fel, hogy a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó baloldali politikusok - Gyurcsány vezényletével - a helyzet eszkalálódása esetén akár éles fegyvert is bevetettek volna a tömeg ellen, mint a véres sortüzeket elrendelő dicső elődeik: Gerő Ernő, Münnich Ferenc, Tömpe István, Gyurkó Lajos, Házi Sándor és Ladvánszky Ká­roly. Ne feledjük, és ne legyenek kétségeink: Gyurcsányék tőkéseknek kiöltözött kriptokommunisták, akiknek szellemi elődeik az imént felsorolt gyilkosok. Végre meg kellene tanulnunk mindannyiunknak, hogy akik felvállalták a szocialista jelzőt - az elvtársak -, azoknak nem lehet hinni, mert történelmük óta, kilencven éve egyetlen ígéretüket sem tartották be. Kivéve, ha az engedetlen népet rendszabályozni kellett. Ilyenkor minden eszköz megengedett volt: sortűz, kivégzések, gulág, koncentrációs táborok, padláslesöprés, jegyrendszer.

Mai világunkban az általuk irányított bankok terrorja szabadult el. Akik önhibájukon kívül nem tudják lakáshitelüket fizetni, hamar az utcán találják magukat. A lakosság sarcolása folytatódik a mértéktelen hitelfelvétellel, az ország eladósításával. Valljuk be, Magyarország mérlege nem pozitív sem 1956-tal, sem a rendszerváltás utáni húsz évvel. Mindkét esetben majdnem hiábavaló volt az áldozat, a kicsikarható, nemzetközileg mérhető politikai haszon alig mutatkozott meg Magyarország életében. A szovjet hadsereg segítségével, az áruló kommunista pufajkások, karhatalmisták által levert forradalom után csaknem kétszázezer magyar menekült Nyugatra, sok magasan kvalifikált embert veszítettünk el, s több mint húszezren börtönbe kerültek, csaknem ötszáz forradalmárt kivégeztek, főként munkásokat, majd a sortüzek is több száz tüntetőt némítottak el. A rendszerváltás bár meghozta a szabadságot, a parlamentáris demokráciát, de a három ciklust átölelő balliberális kormányzás nyomán félmilliónál is többen munka nélkül tengődnek, milliók a létminimum alá kerültek, iskoláskorúak ezrei éheznek, az országot ellepték a plázák, kiszorítva a magyar termelők áruit.

Van-e megoldás? Térjünk vissza 1956 alapeszméihez, a teljes függetlenség megteremtéséhez, a szociális piacgazdaság létrehozásához, avagy a rendszerváltás szlogenjét fogadjuk el, miszerint végezzük el végre a nagytakarítást? Amikor ezeket a sorokat olvassák a ma megjelent Magyar Hírlapban 2009. október 23-án, akkor elsuhannak felettünk a múlt héten elhangzott Draskovics pufajkástanonc fenyegető szavai: ha lesznek olyanok, akik meg akarják zavarni a megemlékezést, azok számíthatnak rá, hogy rendőrség keményen fellép ellenük. Bencze rendőrfőkapitány tovább színezi a lehetőségeket: a rendőrség bizonyította, hogy tudja kezelni az ilyen ünnepi rendezvényeket.

Valóban tudják, és ismerjük a módszereiket: a kordonokat, a fenyegető rendőri erőt, a kardlapos lovasrohamot. A cél évtizedek óta ugyanaz: nehogy nemzeti ünnepeinken tízezrek nyugodtan közelébe juthassanak szent emlékhelyeiknek. Nincs miről beszélni, ezek az elvtársak egy tőről fakadtak, s egymásnak adják a staféta-, azaz a gumibotot. Mindig is az átöltözés, a ruhaváltás művészei voltak, eszményük a hatalom, most már a pénz, a pénz - mindenáron. Elég volt belőlük! Tűnjenek el végre! Legyen ez az utolsó olyan hivatalos ötvenhatos megemlékezésük, amelyet ők vezényelnek.