Pénzt kivonni a szolgáltatások színvonalának romlásával mindig lehet: majd kevesebb vonat jár, a kórházakban hosszabb lesz a várólista, több diák jár majd egy osztályba. Ezek azonban csupán öncsonkítások, minőségrontások. A reform pedig nem egyenlő az öncsonkítással - mondta lapunknak Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke.

Igen, jól halljuk, jól olvassuk: öncsonkítás. Egy nemzet megcsonkítása az élet szinte minden területén. Elégedetlen, létbizonytalanságban tengődő vasutasok, kizsigerelt orvosok és nővérek, elfelejtett tanárok, s a sor itt még korántsem ér véget.

A legnagyobb reformer, Széchenyi István minden bizonnyal forog a sírjában, hiszen az MSZP-SZDSZ-duó immáron hét éve reformnak hazudja a megcsonkítást, a lefejezést, az elvonást. A nagy ívű - száznapos, száz lépés, Európa-terv - programjai egytől egyig elsorvadtak, s csupán a retorika szintjén "dübörgött a gazdaság" vagy volt "nagy a jólét". A rideg valóságban gyermekek tízezrei éheznek, nyugdíjasok fáznak otthonaikban, és munkából élő házaspárok, szülők és gyermeküket egyedül eltartók nem tudják taníttatni, felnevelni utódaikat úgy, ahogy az egy uniós tagállamban elvárható lenne.

És miért nem? Mert a hazudozás és a hiteltelenség mellett amihez csak nyúltak-nyúlnak a szoclib kormányok, ott fű nem termett, és nem terem ma sem. Mondjon valaki akár egyetlen dolgot is - a korrupción, a mutyizáson kívül -, ami az elmúlt hét-nyolc évben jól működött ebben a szebb napokat látott országban! A szocialisták és cimboráik csak elvonásokban tudnak gondolkodni, s a csodára várnak, de ez nem hoz, nem hozhat sikert. Az egyik legnagyobb hibájuk, hogy nem tettek lépéseket a gazdaság dinamizálására, és nem indítottak igazi reformokat. Amit pedig reform címén csináltak, az sem párbeszéddel, hanem diktátummal történt, történik, s a dilettantizmus ezért ütközik hatalmas ellenállásba. Úgy nem lehet sokszor valóban rossz struktúrában működő rendszereket átalakítani, hogy az érintetteket - a békákat például a tó lecsapolásáról - nem kérdezik meg, nem készítenek hatástanulmányt, s csupán íróasztal mögül döntenek.

A jövő sem rózsás: a főszámvevő kételkedik, hogy a gazdaság kitermeli-e majd azokat a bevételeket, amelyek a költségvetés finanszírozásához szükségesek. Gond szerinte, hogy változatlan államháztartási szerkezetben, amiben az oktatás, a nyugdíjrendszer, az egészségügy vagy a közlekedési cégek találhatók, nincsenek olyan intézkedési csomagok, amelyek a költségvetési számok teljesíthetőségét alátámasztanák. Ha a bevételek csökkennek, újabb megszorításokra lehet szükség, mivel nincs már annyi privatizálható vagyon, mint korábban. Vagyis a koncepciótlanság, a restriktív, megszorító gazdaságpolitika újabb és újabb megszorítást hozhat. Ezért kellene a reform, a gazdaságélénkítés, vagyis egy új kormány.

Kovács Árpád tart a jövő évtől. Kockázatosnak látja, hogy nem tudni, hogyan fognak működni az ellátórendszerek a forráskivonás miatt.

Hogyan? Sehogyan. Ha minden így marad, s nem lesz reform meg gazdaságélénkítés, a rendszer összeomolhat. A kormányzati szekrényekből kihulló csontvázak, a mostani kabinet következő évre, évekre szóló kötelezettségvállalásai és az emberek elkeseredettsége miatt az új kormány hihetetlenül nehéz feladat elé néz: morálisan és gazdaságilag is újra kell élesztenie az országot. Az állam, a kormány szerepét pedig vissza kell állítani. Az a liberális maszlag, amely a piacgazdaság mindenekfelettiségét hangoztatja, a globális válság kapcsán is megdőlt. Ezért is mondhatja azt Kovács Árpád, hogy a Magyar Köztársaság nem egyszerű piacgazdaság, hanem alkotmányában rögzítetten szociális piacgazdaság. Tehát biztosítani kell a szociális védőhálót mindazoknak, akik rászorulnak. Akiknek a száma a szociálliberális kormányciklusok alatt egyre csak nő...