"Óh, hányszor kell a sírra néznünk, / Hogy vigasztaljuk önmagunk - / - Dobjuk el a tettető álcát: / Ma ünnep van, ma sírhatunk! ..." - írta Ady Endre Halottak napján című költeményében. Micsoda ellentmondás, micsoda kettős értelem csendül ki a költő szavaiból. Hiszen miközben arra bátorít, hogy éljük meg, zokogjuk bele a novemberi hideg szélbe bátran fájdalmunkat elhunyt szeretteink fájdalmas hiányán, Isten könyörületes irgalmát, az örök életet, a vigasztalást jelenti minden egyes sírhant.

A katolikus egyházban a mindenszentek napja, az üdvözült lelkek november elsejei ünnepének hagyománnyá válását követően a bencés rend kezdeményezésére lett november 2. a halottak napja, amelyen a többi elhunyt lelkének megtisztulásáért imádkoznak a katolikus hívők. Az imádság lelki vigasztalás a szeretteiket e földi világban elvesztő hozzátartozóknak, hogy ily módon tehetnek valamit szeretteik lelki üdvéért. A katolikus keresztény hagyományokon alapuló ünnep mára valamennyi egyházban a halottainkról való megemlékezés napjává vált. Hívők és hitetlenek - még ha más-más okból is - megállnak egy pillanatra, egy percre, egy órára a szakadatlan küzdelemben (a saját haláluk felé való rohanásban), és elmondanak egy imát elhunyt szeretteikért, bűneik bocsánatáért, mécsest gyújtanak a halottak lelki üdvéért, vagy csupán emlékük előtt tisztelegve virágot visznek a sírhantokra. Vagy néhány percre magukba mélyedve felidézik távoli temetőkben nyugvó szeretteik emlékét. Hiszen még a hitetlenek is tudják, csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek.

Milyen sivár, milyen kegyetlenül üres, milyen értékrend nélküli lenne az életünk a kérges tenyerű nagyapa által kötött mezei virágcsokor illatának emléke nélkül, a nagymama által dagasztott kenyér illata nélkül, szeretetük ma is árad felénk, bárhol is legyen a lelkük.

Elhunyt apáink számonkérő tekintete velünk marad a mi időnk végeztéig, minden egyes nap az erkölcsi mércéjének akarunk megfelelni öntudatlanul is. Ezért óvjuk féltőn a szabadságot, még ha gyanúsan könnyen szereztük is meg, ezért védünk meg minden talpalatnyi szülőföldet, még ha ezzel idegen népek fiainak értetlenségét váltjuk is ki, ezért szeretnénk visszaadni az adott szó becsületét, ami feleslegessé teszi az írott szerződéseket is, és ezért gyötörjük nemcsak az anyaföldet, de magunkat is a kamatra, ezért fizetjük és fizetjük konok elszántsággal még a bűnös módon felvett hiteleket is.

Lám milyen önző tud lenni az ember fia, még halottak napján is a saját nyomorult életén kesereg. De talán nem is baj ez. A földi életünk talán egyetlen igazsága, amit minden ember ismer, hogy mindannyian porból lettünk, s porrá leszünk. Ugyanaz lesz a sorsa végezetül gazdagnak, szegénynek, csúnyának és szépnek, kirobbanóan egészségesnek és betegesnek, okosnak és ostobának, hatalommal bírónak és elesettnek. Legalább ilyenkor, halottak napján, amikor szeretteink emlékét felidézve a magunk mulandóságán akaratlanul is elmerengünk, adhatnánk egy esélyt a saját életünk megváltoztatására. Ha képesek lennénk jobban odafigyelni egymásra, ha több szeretettel és önzetlen jósággal viseltetnénk egymás iránt, a még köztünk élők iránt, sokkal könynyebb szívvel gyújthatnák meg az élők azt a mécsest az otthon vagy a temető csendjében, könnyebb lélekkel vinnénk szeretteink sírjára azt a szomorú, fehér krizantémot.