Hatmillióan bolyonganak a balkanizálódó magyar társadalom erdejében. A kvázikommunizmus után a kvázikapitalizmus jelzéseit, majd európai címkéket rajzolgattak fel nekik, de húsz év vargabetűi után még mindig reménytelenül keresnek valamiféle kiutat önmaguknak és a családjuknak. A kormányzat eközben a saját útján halad, hatalmának megszilárdításán és a saját klientúrája gazdagításán fáradozik. A közpénzek harminc százaléka magánzsebekbe vándorol. Pártállami múltjának feledtetésére a hatalom mindent megtesz a multik útjainak egyengetéséért, miközben a saját honfitársai többségét lendületesen tereli befelé az erdő sűrejébe vezető tévúton.

Ezt nem a jobboldali publicista ármánykodása jelzi, hanem a már idézett szociológus meg a banki statisztikák. Rohamosan nő a lakosság hitelállománya, s az eladósodottságot csak növeli a forint gyengélkedése. Az államadósság ugyanis folyamatosan növekszik, a gazdaság teljesítőképessége zsugorodik, az infláció beragadt az európait jóval meghaladó szinten. Mivel nincs jelentős tőkebeáramlás az országba, a forint árfolyamát a spekuláció szeszélyei szabályozzák. Saját nemzeti valutánknak olyan agyament hitelkamatai vannak, hogy mi, egyszerű magyar halandók, azt képtelenek vagyunk a saját szegényes fizetésünkből kigazdálkodni, s kénytelenek vagyunk olyan valutában felvenni a hiteleinket, amiben még nem kapjuk a fizetésünket. De fogalmunk sincs arról sem, hogy mikor közelítjük meg legalább annyira Európát, hogy a fizetésünket már euróban kapjuk.

A rendszerváltás óta eltelt húsz év gazdasági mérlegének legszomorúbb eredménye nem az, hogy nem sikerült az olyannyira óhajtott felzárkózás a Nyugathoz, hanem az, hogy elvesztettük az oda vezető utat.

Ja, hogy ez mind túl egyoldalú, és nem kell olyan sötét képet festeni a valóságról, mert különben is büszkének kell lennünk az úton elért haladásra? Ezt hallottuk a hét végén a kormánypárt fórumán. Azon kívül, hogy az intézményrendszert tekintve sikerült magunkat felvetetni a világ civilizált felének klubjaiba, más eredményt nemigen tudtak a lelkes elvtársak sem felsorolni a hét végén. A nyugdíjasok vásárlóerejének megkérdőjelezhető emelkedése, az ország rendszerváltás óta nem tapasztalt, totális eladósodása révén vagy az ugyancsak uno­káinknak törleszteni hagyott külföldi hitelekből fedezett egyéb szociális juttatások elég nevetséges érvek. A világ civilizált felének klubjaiba a felvétel egyébként sem rajtunk múlott, stratégiai gesztus volt, amivel egyelőre nem tudtunk élni.

Bár a közember számára is egyre világosabb lesz, hogy a fenti agyrémen sürgősen változtatni kell, ha nem akarjuk az esélyt is elveszteni a kiút megtalálásához, a hatalom még mindig igyekszik meggyőzni bennünket arról, hogy boldogok lehetünk, mert a mienk Gyurcsány Ferenc országa. Az életszínvonal romlásával egyenes arányban fogyatkozik azonban azoknak a szegényeknek a tábora, akik ezt még el is hiszik, és az egyre korruptabb és hiteltelenebb hatalomnak már sem ereje, sem ötlete, sem szakembergárdája, sem intézményrendszere nincs ahhoz, hogy a fennálló viszonyokon érdemben változtasson. A politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg is tarthatatlanhoz való görcsös ragaszkodása pedig minden nappal egyre több embert taszít reménytelen helyzetbe.