A történet az 1912-ben született, és a tavaly október 31-én elhunyt Studs Terkel amerikai író, történész tollából származik, aki az Egy hétköznapi történet a nagy világgazdasági válságban című munkájában világít rá az Egyesült Államok nyolcvan évvel ezelőtti munkaerőpiacának keserű valóságára. A sztori persze most is íródhatott volna, hiszen a The Economist október 30-i számának adatai szerint az Egyesült Államok munkanélküliségi mutatója 9,8 százalék. Ugyanakkor az elmúlt csaknem két év amerikai válságkezelésének "beérő" hatékonyságát igazolja, hogy a tengerentúli GDP-teljesítmény a harmadik negyedévben 3,5 százalékkal emelkedett, a második negyedévi 0,7 százalékos visszaesést követően. Jó esély van az Egyesült Államokban arra, hogy a gazdaság újra tartós növekedésnek induljon, és mind kevesebb amerikai ácsorogjon reménytelenül a gyárak kapui előtt.

Studs Terkel történetének egyes részei hazánkra csak fenntartásokkal lehetne igaz, mert az ország több mint tíz cukorgyárából már csak a kaposvári működik. Tehát a cukorfinomító előtt munkára várók hada már nem tipikus magyar jelenség. A legfrissebb munkanélküliségi adatainkat látva persze a történet hatásai alól teljesen nem vonhatjuk ki magunkat, hiszen a munkanélküliségi rátánk a 2008. őszi 7,6 százalékról ez év szeptemberére 10,3 százalékra emelkedett. De ha az amerikai író nyolc évtizeddel ezelőtti helyzetleírásába behelyettesítjük például a bezárásra ítélt General Electric nagykanizsai gyárát, már el is érkeztünk a mai magyar valósághoz. Az amerikaival ellentétben a "happy end" persze még messze van, hiszen a magyar gazdaság GDP-vesztése változatlanul közelíti a tíz százalékot, és a munkahelyek száma folyamatosan apad. A konkrét számszaki adatoknál ijesztőbb a munkanélküliség társadalmi vetülete, amely kihat az emberek érzelmeire és a családok életére egyaránt. A lakosság egészségi állapota további katasztrofális romlás előtt áll. A munka nélkül tengődő honfitársaink növekvő száma súlyos nemzetgazdasági probléma. Értékes erőforrások maradnak parlagon, az állástalanoknak pedig nap-nap után meg kell küzdeniük jövedelmük csökkenésével, és egy idő után annak teljes elvesztésével, életminőségük, sőt életesélyeik további romlásával.

A választók általában megbüntetik azokat, akik a kilátástalanságot okozzák. Az Egyesült Államok példájánál maradva, a hatalmon lévő elnökök elveszítették a választásokat például 1932-ben, 1960-ban, 1980-ban, 1992-ben, és hogy egy nagyot ugorjunk, 2008-ban is. Ezzel szemben újraválasztották a hivatalban lévő elnököt a fellendülés éveiben, amikor alacsony volt a munkanélküliség (1964-ben, 1972-ben, 1984-ben, 1996-ban). A választók Magyarországon is megbüntetik azt a kormányt, amelynek hibás gazdaságpolitikája félmillió embert tett munkanélkülivé. De itt a mi történetünknek még nincs vége. A közgazdaság-tudomány egyik gyakorlatiasan értelmezett törvénye szerint a GDP minden két százalékpontos visszaesése a munkanélküliségi ráta körülbelül egy százalékpontos növekedésével jár. A szocialista kormány válságkezelés jogcímen az európai és a magyar adófizetők százmilliárdjait költi vállalkozásfejlesztésre. Ugyanakkor a Statisztikai Hivatal 2009. január-augusztus havi adatai szerint az egy főre jutó ipari termelés 12 százalékkal alacsonyabb, mint az egy évvel korábbi időszaké. Az exportrendelések 22 százalékkal estek vissza. A mezőgazdasági termékek termelői árszínvonala húsz százalékkal csökkent egy év alatt.

Ezek a számok aligha igazolják Bajnai és az IMF idei évre vonatkozó mindössze 6,7 százalékos GDP-visszaesését, de a jövő évre vonatkozó 1,7 százalékos emelkedést sem alapozzák meg. Helyénvalóbb inkább, Orbán Viktor szavaival élve, gazdasági vészhelyzetről beszélni, amelyet a szocialista kormány okozott az eddig alkalmazott gazdaságpolitikájával, és fölöslegesnek mondható megszorításaival. És mint az elmúlt egy év is igazolja, ebből a válságból a vidéki Magyarország újjáépítése-, új munkahelyek létesítése nélkül aligha juthatunk ki.