Valamikor az 1980-as évek derekán történt, a Nagyvárad tér felőli kapu mögötti, akkor még állóhelyen, hogy a haverom félidőben, az ellenfél 2-0-s vezetésénél egy láda sörben fogadott a Fradi győzelmére. "Meg vagy bolondulva, egy fillérünk sincs!" - hisztizett a barátnője, mire a srác nyugalomra intette: "Éppen azért kellett fogadnom, mert nincs pénzem, de szomjas vagyok, és úgyis nyerünk." Igaza lett. Ami persze nem csak az ő érdeme.

Abban a csapatban még volt erő, azokban a szurkolókban még volt hit. A kettő pedig egymásból is táplálkozott: az erő hitet adott, a hit erőt. E kölcsönhatás fordítva is érvényes, ezt napjaink Ferencvárosa pontosan megmutatja. Az erőtlenség hitetlenséget szül, a hitetlenség erőtlenséget. Múlt szombaton, a Diósgyőr elleni bajnoki mérkőzésen akkor kezdődött az őrület, amikor a Fradi végre-valahára belőtte az első gólját, és 3-1-re szépített. Volt még hátra fél óra a sereghajtó ellen, hazai pályán a kétgólos hátrány simán behozható, a szurkoló ilyenkor kezdi csak biztatni a csapatát. Mármint a normális szurkoló a normális csapatot.

A drukkerek egy csoportja azonban ekkor döntött úgy, hogy elözönli a pályát, megrohanja a rendőröket, újabb botrányba, költségbe kergeti "szeretett" klubját. Ép ésszel megfejthetetlen e reakció, ezért egy másféle logikai láncra kell mindent felfűzni, hogy ok és okozat egymás után következzen: egyesek, kevesek, de mégis sokak tudatosan kárt akarnak okozni a Ferencvárosnak. Nem először és bizonyára nem utoljára. Hogy miért, kiért? Hagyjuk, bizonyítékaink és testőreink sincsenek. De van a történetnek egy másik olvasata. Az, hogy nincs erkölcs, erő, egyetértés, és a Fradi-címer három "E" betűjén túllépve nincs szemernyi tekintély és hagyománytisztelet sem, amely meggátolná a vandálokat.

Fáj kimondani, de eme értékek lebontásának a Ferencváros új tulajdonosai is tevékeny részesei. Mert nemcsak nem tudják, minek a birtokába kerültek, nem is kíváncsiak rá. Sőt, igyekeznek elbagatellizálni a múltat, mintha az bármiben is veszélyeztetné az ő jövőjüket. Fogalmuk sincs róla, ezzel mit veszítenek. Majdnem mindent, ami azzá tette a Ferencvárost, ami.

Pontosabban ami volt. Akkoriban, amikor a kezdőcsapat bemutatásakor az ember csak hallgatta a régről ismert, kedves, annyi emléket idéző neveket, amelyeket természetesen ő maga is kapásból, bármikor sorolt volna, már a torkában dobogott a szíve, de még jött a slusszpoén, hiszen a hangosanbeszélő azzal zárt, hogy vezetőedző Dalnoki Jenő. Vagy Rákosi Gyula, Nyilasi Tibor, Novák Dezső (akkor még nem sejthettük, hogy benne Nemere ügynököt tisztelhetjük), Varga Zoltán. 1985-től több mint egy évtizeden át ők ültek a Ferencváros kispadján. Mondani sem kell, mit jelentettek.

Mindez persze már a múlt évezred. Ma ismeretlen nevekbe törik bele a műsorközlő és a szurkoló nyelve, a gyepen négy földrész észrevétlen tranzitfutballistái bóklásznak, a kispadon pedig ott ücsörgött a hosszú nadrágját októberre megtalált, angol munkanélküliből Fradi-edzővé emelt Bobby Davison. Csoda, hogy már semmi sem szent, semmi sem sérthetetlen? Hisz aki nem akar minden pillanatban ütni, dobni, gyújtogatni, az is legfeljebb azon tűnődhet: mivé lett a Fradi? A legegyszerűbb válasz, hogy a Sheffield United fiókcsapatává. Úgyhogy az önmaga és klubja azonosítására vágyó sportbarátnak arra is meg kell felelnie, kiket küldtek az Üllői útra vezetőnek az új tulajdonosok?

Azokat, akikre már a Sheffield Unitednél sincs szükség. A játékosok esetében bevallottan ezt az utat járják, miért tennének kivételt az edzővel, az igazgatótanács elnökével? A Sheffield United az angol másodosztály, a Championship pillanatnyi 15. helyezettje, tehát Anglia momentán 35. számú klubjának nélkülözhető vagy inkább nélkülözendő figuráinak kellene a Bajnokok Ligájába emelniük a Ferencvárost.

Ez a szereposztás egészen a közelmúltig teljességgel elképzelhetetlen lett volna; akkor a fordítottja már inkább. Közép-Európa vezető egyesülete, a Ferencváros a brit szigeten keres fiókcsapatot magának, és a szürke kis sheffieldi egylet, a United ideális választásnak tűnik. Még a kelekótya Bobby Davison is kaphat részfeladatot, játékosmegfigyelő lehet, bár szigorúan kontraszelektív alapon; akin megakad a szeme, azt azonnal el kell felejteni, akit észre sem vesz, abban esetleg lehet fantázia.

Ez persze vicc, de Kevin McCabe tulajdonos interjúja a The Guardian napilap 2009. május 3-i számában (mellékesen az FTC 110. születésnapján, de erre a "főnök" nem utalt, nyilván nem is tudott róla) komoly volt. Különösen azért, mert nem a magyar, hanem az angol olvasónak íródott, így szó sem esett a mi sandán táplált álmainkról, az európai mércével mérhető csapatról, a Bajnokok Ligájáról, az ultramodern stadionról. Hanem pusztán arról, hogy McCabe igyekszik az Arsenal mintájára világméretű hálózatot fejleszteni, amelynek része a kínai, indiai, elefántcsontparti, budapesti és karibi régióközpont is, a cél pedig az, hogy a földkerekség minden tájáról el tudják halászni a tehetségeket.

Az Üllői úton tehát nem új csodacsapat épül, hanem afféle raktár, hozzánk száműzött szigetországi melósokkal.

Ilyen helyen pedig gyakran üt ki a tűz.