FIDESZ.HU > Vélemények > Publicisztika Nyomtatás
Ablak bezárása
Gyásznap
Igen, 1849. október 6., az aradi vértanúk kivégzésének napja után 1956. november 4. is nemzeti gyásznap lett. A szovjet hadsereg, a világ egyik legnagyobb katonai ereje maga alá gyűrte a felkelt pesti srácok, a munkások, a magyar egyetemisták, az értelmiség, a magyar érzelmű cigányok, a zsidók, az utcai harcosok, a magyar nép erejét. Talán nem utoljára, de szembeszálltunk a lehetetlennel.
Létrehozva: 2009. november 4., 08:34

Arról most ne nyissunk vitát, hogy volt-e értelme a szembenállásnak vagy sem. A meggyötört lelkünknek, a magyarságunknak, az identitástudatunknak kellett. Jeleztük, hogy élünk, létezünk. Véráldozatunk pontos létszáma még máig nem tisztázott. A harcok miatt csaknem ötezren meghaltak, az úgymond állam elleni bűncselekményekért legalább huszonnégyezer embert ítéltek el. A megtorláshoz tartozott az is, hogy tizennyolcezer embert közbiztonsági őrizet érintett. Így sok ezren börtönbe vagy internáló táborba kerültek, több mint ötszáz forradalmárt kivégeztek, csaknem ezren pufajkások sortüzeinek áldozataivá váltak, kétszázezer magyar elmenekült hazájából. A magyar történelem egyetlen levert felkelése, forradalma, szabadságharca sem járt ilyen kegyetlen megtorlással. A vérengzők, a sortűzre parancsot adók viszont nem bűnhődtek. Itt élnek közöttünk, és lapulnak.

Máig nem tudom, fogtam-e olyanokkal kezet, akik kegyetlenül agyonvertek ártatlan embereket, akik után fertőtleníteni kellett volna jobbomat. Erről nem az egyszerű választópolgár tehet, mert hiába végeztem én és sokan mások a valódi rendszerváltás érdekében a dolgunkat, ha politikai közmegegyezés hiányában nem történt meg az igazságtétel, az igazságszolgáltatás, ha nem vonták felelősségre a sortüzekre parancsot adókat, a koncepciós pereket és halálos ítéleteket hozó ügyészeket, bírákat, és természetesen ha nem vették elő az elmúlt húsz év alatt azokat a még élő politikusokat, akik döntöttek az iszonyú bosszúállásról. A gyilkosok, a bűnösök tehát máig közöttünk élnek - büntetlenül. Közöttünk járnak és lapulnak. Ők azok a magas nyugdíjat élvezők, akik minden választáskor a baloldalra szavaznak, a szocialistákra vagy szabad demokratákra, ők azok, akik fasizmust kiáltanak, és hangosan félnek. Ők és leszármazottaik azok, akik máig élvezik a kivégzettek, a kényszer disszidensek elharácsolt vagyonát. A bűnösöknek a védernyőt mindig ez a két párt nyújtja.

A sajtó egy részének hozzájuk hű hada időről időre szenzációs részleteket közöl az olykor előkapart, felkutatott, vélt vagy igazi háborús bűnösökről, akikre aggastyán koruk ellenére a törvény szigorát követelik. Ami rendben is lenne, ha bűneik beigazolódnak több mint hatvan év távlatából. De miért nem ilyen buzgók zsurnalisztáink, az egyes megmondó emberek, amikor a vese- és májleverők felkutatásáról lenne szó, vagy netán olyan politikusról, mint Biszku Béla, aki az MSZMP Politikai Bizottságának 1957. november 12-i ülésén a totális felelősségre vonást, a megtorlás tervezetét terjesztette elő.

Ismerjük a következményeit. Miután nálunk nem állt fel ÁVH-s, pufajkásvadász intézmény, kommandó, ezért a magyar közvélemény már elkönyvelte, hogy bármilyen bűnöket is követtek, követnek el Magyarországon a komcsik, mindig megússzák a számonkérést. A kettős mérce Kelet-Közép-Európában gyakorlat, amelyet a megengedő, liberális Nyugat szemet hunyva eltűr.

Pedig 1956. november 4. máig begyógyíthatatlan sebeket ejtett a magyar nemzeten, amelyet nemcsak a hazánkat lerohanó kétszázezer szovjet katona okozott, hanem azok az évek, a kádári megtorlás évei, amelynek mindennapjait máig nem tisztázták, bűneit nem orvosolták megnyugtatóan. Az első szabad választás után a kádári politikai hatalom résztvevői közül senki nem kért bocsánatot az áldozatok, az emigrációba űzött családok tagjaitól. Nem követte meg a magyar népet sem Kádár János, sem Apró Antal, sem Hegedüs András, akik behívták a szovjet hadsereget Magyarországra. Biszku Béla és Marosán György sem kért bocsánatot, akik a legszigorúbb megtorlást követelték, és a tüntető tömegbe lövetéstől sem riadtak vissza. A pufajkás, karhatalmista Czinege Lajos és Horn Gyula sem érezte, hogy mondania kellett volna valamit. Horn Gyulától csak annyi tellett: na és! Péter Gábor, az ÁVH vezetője, az Andrássy út 60.-ban sok ártatlan ember megkínzója, gyilkosa jócskán túlélte a rendszerváltást. Békében, ágyban, párnák közt halt meg. Nem óhajtott beszélni 1956 előzményéről, a szintén véres kommunista Rákosi-diktatúráról.

Hát így állunk. Az ötvenes években kivégzett és meghurcolt, majd a forradalom utáni megtorlásban érintett családok százezrei jobb híján magukban próbálták feldolgozni a szörnyűségeket, a megbocsáthatatlant. Egyszer pedig végre rendezni kellene közös dolgainkat.