Ilyen még nem volt Franciaországban, az 1959-től számított V. köztársaság történetében: egy volt államfőnek bíróság elé kell állnia. Jóllehet Jacques Chirac nevét már a kilencvenes évek közepétől emlegették több zavaros ügyben, 1995-2007 között köztársasági elnökként mentelmi jogot élvezett, így nem kellett válaszolnia kínos kérdésekre.

A mostani idézés még Chirac 1977-tól 1995-ig tartó párizsi főpolgármesteri időszakának egyik ügyével függ össze: a vizsgálóbíró szerint a volt államfő tudott a városházán fiktív szerződéssel alkalmazottakról. Sőt, a vád szerint azok javarészt az ő politikai pályafutását segítették elő - miközben érdemi munkát az önkormányzatban nem végeztek. A 77 éves államfő igazságügyi krónikája persze alapjáraton aligha érdekes a magyar olvasó számára, még akkor sem, ha az ellenzéki szocialisták több nagyágyúja - Ségolène Royal volt államfő-jelölt, Francois Hollande korábbi pártfőtitkár - meglehetősen visszafogottan nyilatkozott. Egyszerre hangsúlyozták Chirac iránt érzett nagyrabecsülésüket és azt, hogy az igazságszolgáltatásnak tennie kell a dolgát.

Pontosan ezen visszafogottság miatt érdekes számunkra a történet: a francia pártfinanszírozás a kilencvenes évek közepéig legalább olyan átláthatatlan szürke zóna volt, mint a mai magyar rendszer. Valami rosszul értelmezett demokratikus prüdéria és politikusi kényelmesség miatt az államnak alig volt ellenőrzési lehetősége, a pártok - komoly állami dotáció hiányában - úgy szereztek pénzt, ahogy tudtak.

Szélsőjobbtól szélsőbalig bevett eszköz volt például, hogy a pártok kádereit "baráti" önkormányzatok és szakszervezetek alkalmazták, s nyílt titok volt, hogy mely állami nagyvállalatok, bankok támogatták a kormányzásra esélyes formációkat. A rendszer azonban összeomlott önmaga súlya alatt: először a nyolcvanas évek végén robbantak ki az akkor kormányzó szocialistákhoz köthető korrupciós ügyek, majd azok a kilencvenes évekre átterjedtek az egész politikai osztályra: 1995-ben például először ítéltek letöltendő börtönbüntetésre egy volt minisztert. A bíróság ugyanis bizonyítottnak látta, hogy Alain Carignon, Grenoble polgármestere a városi vízközművet olyan szolgáltatónak játszotta át, amely bőkezűen támogatta újságját, kampányát.

A sorozatos botrányok nem temették maguk alá az egész francia politikai rendszert, mint az olaszt, talán azért is, mert a törvényhozók időben kapcsoltak: a pártok azóta komoly állami támogatást kapnak, de keményen körmükre néz a számvevőszék. Ha kampánykiadásaikban szabálytalanságot találnak, vissza kell fizetniük a kiutalt összegeket. A politikával összefüggő korrupció természetesen Franciaországban sem szűnt meg, de legalább az ellene vívott küzdelemhez hatékony eszközöket rendeltek.

Úgy tűnik, ilyen forduló előtt állunk: Magyarországon mindenki tudja, hogy álszentség a jelenleg érvényben lévő szabályozás. Képviselőnként például egymillió forintot költhet egy párt kampányra (azaz összesen 386 milliót), miközben mindenki tudja, hogy egy győzelemre esélyes erő öt-tízmilliárd forint körüli összeget fordít egy országos megmérettetés alkalmával.

A Zuschlag-ügy, amely az első magyar pártfinanszírozási per és civilszervezetek kettős nyomása előbb-utóbb talán meghozza a gyümölcsét, s a magyar politika belátja: saját jól felfogott érdeke a változás. Mert egyébként soraiból rendszeresen megbuknak majd törvénytelen finanszírozáson kapott emberek.

Kampányban a komoly változásra semmi esély; pártjaink most legfeljebb majd egymást revolverezik, hogy ki miért nem akarja a megállapodást. De egy jövő tavasszal felálló új kormány nemcsak a politikai osztály létszámának csökkentésével, de a finanszírozás megreformálásával is megmutathatná, hogy valóban változást akar.

Különben minden ciklusnak meglesznek a maga Zuschlag-ügyei.