Én azt a Széchenyi-gondolatot ajánlom megfontolásra a jobboldali választópolgárnak, amely szerint nekünk, magyaroknak az a legfőbb fogyatékosságunk, hogy a valós helyett állandóan a kívánatos helyzettel vetünk számot.

Orbán Viktor tegnap józanságra intette a magyar embereket, és az úgynevezett posztromantikától óvott. Tette ezt egy olyan korban, amikor könnyen kinyílik a bicska az ember zsebében. Aligha létezik ugyanis olyan hazáját féltő magyar ebben az országban, aki ne mondott volna már cifrát a gyurcsányok és bajnaik végeláthatatlan tömegére. Ezzel nincs is baj. Szimpla hazaárulókról beszélünk, nyerjék csak el méltó büntetésüket.

Csakhogy. A Fidesztől jobbra terjed egy sajátos korhangulat. Azt halljuk onnan, hogy második rendszerváltásra készülnek. És azt is, hogy itt mindenki velejéig korrupt, és szétlopja az országot, de ők, a tiszták, majd rendbe tesznek mindent.

Valamikor én is posztromantikus voltam, a magyar ember eleve annak születik. Ma már azt gondolom, hogy kormányozni csak józan fejjel, tapasztalattal lehet. A bátornak tetsző kiállás, a "szájkarate" édeskevés. Gondoljuk csak el: most, amikor a magyar kormányt Nemzetközi Valutaalapnak hívják, mi a fészkes fenét lehet itt tenni? Nem az álmainkban, hanem ahogyan Széchenyi felteszi a kérdést: valóságosan? Csakis egyet: magyar szívvel és a legjobb tudásunk szerint újratárgyalni, amit egyáltalán lehet. A végső cél ugyanis nem a társadalmi felfordulás, hanem az emberek napi életének megkönnyítése, a kis- és közepes vállalkozások szabadsága, a nemzeti önépítés.

A posztromantikusoktól eddig olyanokat hallottunk, hogy romboljuk porig az egyik kereskedelmi televízió épületét. Mintha ezt meg lehetne tenni... Aki mondta, az is tudja, hogy nem. Hát akkor miért mondta? Ebben a kérdésben és a rá adott válaszban benne van a Jobbik-rejtvény megoldása.

Orbán Viktorék az elmúlt húsz év legnehezebb kormányzására készülnek. Csupa olyan dolgot kérnek számon rajtuk, amelyet ellenzékből nem lehetett megoldani. Ha megnyerik a választást, majd elválik, mire képesek. Az viszont méretes túlzás, hogy hovatovább mindenki az elszámoltatás köré építi fel a maga mitológiáját vagy éppen ellenmitológiáját. A képlet egyébként roppant egyszerű: a Fidesz-kormány nyilvánvalóan nem engedi futni a főbűnösöket, és ezt a több millió rájuk szavazó ember joggal el is várja tőlük. De az máris borítékolható, hogy mindenki kedvére nem tehetnek, az egyik oldal boszorkányüldözést kiált majd, a másik pedig konyhakést ad a kézbe, hogy az új kormány mindenkit belezzen ki azonnal a helyszínen.

A tét: a magyarság megmaradása. Számomra a csendes, normális polgári élétet élő, gazdagodó magyar milliók jövője sokkal szimpatikusabb vízió, mint egy roppant bátornak tetsző, de mozdulatlan hullahegy. A világosi katasztrófát és az utána következő húszéves süllyedést meg lehetett volna előzni, ha Széchenyire hallgat az ország. És nem egy újabb Kossuth, hanem Deák rakta végül rendbe a dolgokat. Rombolás helyett önépítés volt és marad a program.

Orbán Viktor jól beszélt tegnap. A magyar jobboldal készen áll a kormányzásra. A posztromantikusokkal nincs baj, de én inkább a könyvespolcon szeretem őket.

A romokból újjá kell építeni az országot. Ez a valóságos helyzet, az álom pedig az, hogy aztán mit szeretnénk. Először eltakarítjuk a törmeléket, aztán építkezünk. És nagyon örvendetes volna, ha az új épület alapjainál sem jobbról, sem balról nem settenkednének égő kanóccal olyanok, akik termékeny gondolatokkal és tettekkel nem járulnak hozzá a közös ügyekhez.