Az APEC (az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködési Szervezet) 21 államának értekezletén végül meggyőzték magukat a résztvevők, hogy túlságosan is irreális egy jogi kötelezettségekkel záródó decemberi csúcsban reménykedni - idő hiányában és talán kristálytiszta szándékok nélkül. Ám ha nem is egy teljes klímavédelmi egyezmény, legalább valamiféle politikai megállapodás mindenképpen elérhető és elérendő cél kell, hogy legyen. A hátralevő mintegy 20 nap kétségtelenül kevés egy átütő megállapodás körvonalazásához, ám sokak szerint bizonyos siker még így is elérhető, ha a 192 ország megállapodik a fontosabb számokban. Abban például, hogy a gazdag országok mennyit is tegyenek bele az adaptációs alapba, vagyis abba a közös kasszába, melyből a szegények valamelyest ellensúlyozhatják azokat a hatásokat, amelyeket a klímaváltozás okoz. Vagy éppen, hogy mennyivel is csökkentik az iparosodott országok üvegházgáz-kibocsátásukat az elkövetkező 10 esztendőben. Miután azonban ezek a számok igencsak nagy vita tárgyát képezik, még talán a szimplán politikai egyetértés is túl ambiciózusnak tűnhet.

A számokról való döntés mellett azonban vannak még egyéb vitás ügyek is, amelyekben meg kell egyezni. Legfőképpen az átállás finanszírozása és annak módja kérdéses, hiszen egyes becslések szerint megközelítőleg 100 milliárd dollár klímabarát befektetése szükséges tíz év alatt, de hogy kik és pontosan mennyit is fizetnek, s a pénz hogyan jut el a valóban rászoruló országokhoz, nehezen eldönthető. A gyorsan felzárkózó országok, mint amilyen Kína és India, képesek segíteni a klímaváltozás elleni harcot, ám hogy miként lehet ezen országoknak a különböző, meglehetősen önálló lépéseit a nemzetközi akciókkal összehangolni, szintén sarok pontja lehet a tárgyalásoknak.

Obama amerikai, és Hu Jintao kínai elnök az elmúlt héten igyekezett az együttműködés alapjait lefektetni a zöld energia és a közös projektek tekintetében, de a konkrét célokra és számokra vonatkozó döntés megint csak elmaradt. Ez persze nem is meglepő, hiszen valamennyi jel az elmúlt hetekben-hónapokban e felé mutatott, míg végül az APEC tagországai a napokban megfogalmazták azt, ami a levegőben volt már egy ideje: a két éve lefektetett célok elérése immáron nem lehetséges, és Koppenhágára nem marad más, mint politikai megállapodás elérése. Ám - hangsúlyozták -a megszületendő politikai megegyezés minden lényeges részletről rendelkezik majd, csak jogi és technikai részleteket kell majd véglegesíteni a későbbiekben.

A dán miniszterelnök, Loekke Rasmussen mindehhez hozzáfűzte azért, hogy "nem juthatunk fél megegyezésre Koppenhágában, mondván, a többit majd későbbre halasztjuk. Határozott vállalásokra, elkötelezettségre van szükség. Számokra van szükség. Cselekvésre van szükség! A koppenhágai csúcstalálkozó nem zárulhat csupán egy semmitmondó politikai deklarációval." Hogy így legyen, az értekezleten feltétlenül meg kell fogalmazni egy konkrét szöveget a finanszírozásról, a szegény országoknak átadásra kerülő tiszta energia technológiákról és az évi 10 milliárd dollár értékű pénzügyi gyorssegélyekről, amelyet a következő három évben nyújtanak a gazdag országok a szegényeknek - egészen addig, amíg meg nem születik egy végleges klíma-megállapodás.

AZ ENSZ főtitkára, Ban Ki-moon igyekezett lelkesítő lenni, és ő is megerősítette, hogy pánikra semmi ok, hiszen jelentős eredmények érhetők el decemberben, amiknek köszönhetően a következő esztendőben megszülethet végül egy mindenre kiterjedő megállapodás. A Koppenhágában megszülető klíma-megállapodás feladata az 1997-ben megszületett kiotói jegyzőkönyv felváltása lett volna. A Jegyzőkönyv határozott az aláíró 37 iparosodott ország széndioxid-kibocsátása csökkentésének mértékéről. A Jegyzőkönyvet azonban nem írta alá az Egyesült Államok, mondván, az gazdaságilag hátrányos a számára, miközben a feltörekvő gazdasági-ipari hatalmak (Kína és India többek között) számára kifejezetten előnyös.

Az eddigi elutasító amerikai hozzáállás után az Obama-adminisztráció nyitottsága és abbéli szándéka, hogy részese legyen a megállapodásoknak, mindenképpen felüdülést jelent. Ugyanakkor az amerikaiak húzódozása a konkrét pénzügyi és kibocsátás-csökkentési vállalásoktól, illetve a nehézkes törvényhozási mechanizmus mind okai voltak a nemzetközi csúszásnak.

Azok az országok, amelyeknek a Jegyzőkönyv alapján csökkenteniük kell kibocsátásukat, 2020-ig újabb célértékeket határoztak meg, és vállalták, hogy az 1990 -es értékekhez képest 15%-kal csökkentik kibocsátásuk mértékét. A fejlődők azonban 40% - ot követelnek. Az ENSZ két ével ezelőtti javaslata szerint 25-40%-os csökkentést kellene produkálnia az iparosodott országoknak, annak érdekében, hogy elkerülhető legyenek a klímaváltozás legdurvább hatásai. Mindezek ismeretében sürgetőnek tűnik egy mielőbbi kötelező érvényű megállapodás, de egyes elemző szerint még profitálhatunk is néhány hónapnyi késésből:

"Amennyiben az országok az így nyert hónapokat arra használják, hogy megszilárdítsák elhatározásukat a szennyezés csökkentésére, a késedelem akár még hasznos is lehet" - mondja Jake Schmidt, a New York-i székhelyű Natural Resources Defense Council munkatársa. A csúszás jól jöhet azért is, mert az amerikai szenátus így talán nagyobb eséllyel szánja rá magát a kongresszus által már jóváhagyott kibocsátás-csökkentésre elfogadására. A dán klímaügyi miniszter szerint a késés várhatóan egy évet ad a politikusoknak és a szakembereknek, hogy történelmet csináljanak, és együttműködésben kidolgozzák az egyezmény részleteit. Connie Hedegaard ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy egy szigorú határidőt is tartalmaznia kell a decemberben elfogadandó politikai csomagnak.

Persze nem mindenki keres magyarázatokat a várható kudarcra. A Greenpeace igazgatója, Kumi Naidoo szerint politikai kudarcnak tekinthető minden olyan megegyezés, ami nem tartalmaz tényleges vállalásokat és jogi kötelezettségeket. "A tudomány egyértelműen állást foglalt már. Változtatnunk kell a politikánkon, és ha azon nem tudunk, le kell hát cserélnünk a politikusainkat" - mondta újságíróknak Johannesburgban.

Yvo de Boer, az ENSZ Klímaváltozási Keretegyezményének (UNFCCC) főtitkára abbéli reményének adott hangot a napokban, hogy egy végleges egyezmény eléréséhez elegendő lesz hat hónap is. Ennek feltétele azonban az, hogy a koppenhágai tárgyalások egy sor egyértelmű döntést eredményezzenek, amelyek 2020-ra szóló konkrét kibocsátási célértékeket tartalmaznak majd az iparosodott országok részére, valamint a kibocsátásuk növekedésének gátat szabó kötelezettségeket a fejlődők részére. "Ha ez sikerül - mondja a politikus - nem lehet probléma egy végleges szerződés megalkotás a fél éven belül".