Szeretek a fővárosba utazni. Nincs evvel semmi baj, temérdek a látnivaló. Meg aztán Budapest számtalan érdekességgel szolgál: tavasszal fesztivál, nyáron plázs, lanzs, ősszel - a mostanság oly' divatos éjszakai nyitva tartások mintájára - meg mondjuk tévészékház éjszakája.
Természetesen az egész országot érintő dévajkodásokon kívül olykor például az orvostanhallgatók/ rezidensek is összegyűlnek. Épp ezekből a jámbor összegyűlögetésekből kifolyólag immár harmadszor utaztam Budapestre. Azt sem mondhatom, hogy a hallgató/ rezidens nem tanulékony fajta: hiszen az első két alkalommal, tiltakozván az n-edik érthetetlen kormánytervezet ellen, szépen, tömött sorokban beült a budapesti orvoskar aulájába, várva valamiféle csodára, a lelkes, naiv gyermek bizakodásával... Persze nemhogy a csoda, de még az akkori egészségügyi miniszter, egészségügyi szakállamtitkár sem érkezett meg; előbbi nyilván éppen külföldre ment orvoshoz, várandóssága okán, hiszen a mai magyar orvosnemzedék java régen kitántorgott az országból - gondolhatta joggal.
Mivel a magyar orvostanhallgató/rezidens jámbor fajta, ezért csak ült és hallgatta az okos dékánokat, professzorokat, a kérdéses körülmények között élre törő Magyar Rezidens Szövetség elnökét, és hitt, hitetlenül is. Leginkább abban, hogy végre történik valami.
Aztán a magyar orvostanhallgatónak/rezidensnek be kellett látnia, hogy nem történik semmi, hiába várja a csodát, az nem jön, csak a röghöz kötés érthetetlen szándéka, így a harmadik alkalommal már nem ücsörög jól fűtött aulában, nem várja bizakodva a soha meg nem érkezőket, hanem csendes demonstrációt szervez.
A kérdés persze jogos: mit ér felvonulni a rádió elé annak elfoglalása nélkül (nagyon forradalom - MR2-revolúsön), mit ér több száz méteres sorban, fehér köpenyben felvonulni, mit ér egy olyan performanszot létrehozni, mely igazán csak a levegőből látszik?
Papp Magor, a rezidensszövetség elnöke így fogalmazott a Szent István téri demonstráció után: "Itt most egy olyan katarzis volt az elmúlt percekben, amit nem szívesen engedek el." Nagyjából ennyi is volt a haszna az egésznek, meg néhány rövidhír itt-ott a sajtóban.
A magyar rezidens (102 000 HUF/hónap), PhD-hallgató (93 550 HUF/hónap) és gyakornok orvos (93 000 HUF/hónap, négy ügyelettel) ugyanott maradt, ahol addig is volt: körülbelül ahol a part szakad. Kilátások, remények és a jövőkép legcsekélyebb esélye nélkül. Nem hangoztatva a sokéves tanulás megpróbáltatásait, az egészségügyben elszenvedett sérelmeit, az eleve tíz évvel rövidebbre prognosztizált átlagéletkorát.
Az orvostanhallgató/rezidens nem dumál, nem lázad, nem álmodik színes tintákkal - erre van nevelve. Dolgozik, átlagban 10-12 órát, és lelkiismeret-furdalás gyötri, ha például egyetért Kertésszel, aki balkáninak nevezte az országot... Holott tudja, a szudáni orvosok is többet keresnek, sőt már a csehek is jobban élnek, holott ők sem indultak könnyebb helyzetből.
Az állt a transzparensen, hogy "Hazát az orvosnak, orvost a hazának!" - csakhogy lassan visszajönni sem lesz miért, nemhogy itthon maradni.