Jánosi György azóta egyik napon azt mondja, hogy tisztázó vita tett pontot az általa felvetett kérdésekre (ami körülbelül annyit jelent, hogy csendre intették), majd a rá következő napon megismétli, hogy ki kell vizsgálni a botrányokat, s ezzel nemcsak utóda ingatlanüzleteit, de mindjárt az egész K&H-ügyet is az MSZP nyakába varrja. Szili Katalin, aki egyébként rutinos nyilatkozó, a szocialistákkal nem éppen barátságos Hír TV vasárnapi műsorában a beszélgetés egyetlen összefüggő mondatával azt adta tudtunkra, hogy addig lesznek botrányok a szocialista párt körül, ameddig a régi nómenklatúra a helyén marad. Hogy kiket ért a nómenklatúrán - jelentette ki később -, azt ki-ki fejtse meg maga, magának. Az elnökhelyettes (Szili) szavaira természetesen rögtön ráerősített a választmányi elnök (Jánosi), aki "zsebből előhúzott listákat", "morális minimumot" emlegetett, s persze erős pártot szeretne, erős vezetőkkel.
Hogy ilyen esetben a Fidesznél mi történne, ahhoz nincs szükség különösebb képzelőerőre. Az MSZP-nél azonban az a szokás, hogy az eredeti nyilatkozatot újabbak követik, mintegy csiszolják, finomítják, átértelmezik a már megjelent szövegeket, vagy egyszerűen félreértésnek minősítenek olyan konklúziót, amely a politikus "szerencsétlenül megfogalmazott" mondataiból egyenesen következik. Így jár majd minden bizonnyal ez a publicisztika is, de az ember örökké próbálkozik.
Kétségkívül a kormányra került párt első komolyabb próbatétele a mostani, és nemcsak azért, mert először szembesül azzal, hogy rokonszenvindexe a mérések zöménél konkurense alá csökken, hanem mert május óta szinte egyetlen olyan téma nem volt, amelyet sikeresen vitt volna végig - ha győzött politikai értelemben, vesztett az ügy kommunikációját tekintve, vagy fordítva, netalántán mindkét verzióban. Legyünk igazságosak: ebben nem csupán az ügyetlenség, a szétbeszélés, vagy éppen néhány megkerülhetetlen tény a ludas, hanem maguk a számok: a világ- és benne a magyar gazdaság mutatói. Ám az erre adott válaszok is elmosódottak, bátortalanok, a kétszer száz nap után úgy érzik, egy-két ígéretdarabka nélkülözhetetlen (alacsonyabbra helyezett villanykapcsolók, gyerekbiztosítás, ingyenmúzeum), de hiányzik az önbizalom a tények higgadt számbavételéhez. Nyilván, hogy egy "rosszléti rendszerváltás programjával" nem lehetne választásokat nyerni, ám jó volna emlékezni rá, hogy 1998-ban Horn Gyuláéknak nem a Bokros-csomag terhe miatt kellett elbúcsúzniuk a kormányzástól. A Medgyessy-kabinet munkáját áthatja valamiféle riadt szivárványkeresés, a szociális juttatások terén képtelenek visszatérni a Fidesz előtti időkre, a rászorultsági elv alkalmazására, ahol pedig megpróbálkoznak vele (lásd adókedvezmények, kompenzáció), ott az indokolás vagy a megvalósítás nehézkes. Nincs markáns ellenérv azzal a hihetetlen és sokszor már gátlástalan Fidesz-rohammal szemben sem, amely a kiadások valamennyi rubrikáját éri - a "kevés"-sel, a "nem elég"-gel szembeni reagálás jobbára kimerül az "ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit" reakcióval. Ez elplanírozza ugyan a terepet, de éppen egy elszántan végigvitt stratégia kialakulását teszi lehetetlenné. Ahogy hallani lehet, a jövő évi költségvetés előkészítésében nemcsak a koalíciós partner ragaszkodik - bármi áron - adócsökkentéshez, de a forrásokért harcolva néhány miniszter is lemondással fenyegetődzik, az MSZP frakcióvezető-helyettese pedig olyan hangon minősíti a "mumusként viselkedő" Pénzügyminisztériumot, hogy sokan úgy vélik: hamarosan László Csaba is lemond. Minderre rakódik rá az a botránysorozat, amely mind a kormány, mind pedig a párt számára több mint kellemetlen. Ám ezek kezelésében is vétkes a tereprendező politika, amely nem szelektál az ügyek súlya, az esetleges érintettség mértéke és valós tartalma között, hanem sután időt húz, egyenválaszokat ad, vagy belemegy komolytalan licitálásba, s ez esetben csak egy értelmi fogyatékos nem veszi észre, hogy mikor lesz az addig "szigorúan titkos" Kehi-vizsgálatból közkincs.
A szocialista pártban sokan elégedetlenek a kialakult helyzettel és sokan eléggé ambiciózusak ahhoz, hogy úgy érezzék: az MSZP-nek másképpen kellene reagálnia a pártot körülvevő, megváltozott klímára, s e szándékot régi reflexek, összefonódások, hatalmi beágyazódások gátolják. Mindezt még az is bonyolítja, hogy a miniszterelnök hatalma szomszédvár-jellegű. Amikor Horn Gyula a legutóbbi MSZP-kongresszuson fölvetette, hogy kiürült a Köztársaság tér, kategorikus elutasítás volt rá a válasz, miszerint rosszkor ment oda. Most viszont, amikor az esetleges személyi változások szükségességéről beszélt, megdobogtatta néhány politikustársa szívét, akik úgy érzik, hogy nincs vezetve a párt, s lehet, hogy a megalakult munkacsoportok (stratégiai, szervezeti stb.) lélekszakadva dolgoznak, de ebből édeskevés látszik, az elégedetlenség viszont nőttön nő.
Nyilvánvalóan a mostani megszólalások hátterében praktikus okok is meghúzódnak - például közeledik az EU-képviselő-választás, s az összeálló listát tavasszal szentesítő kongresszus. Az is nyilvánvaló, hogy ezzel az "előkészítéssel" meggyengülhet Kovács László pozíciója. Csakhogy a nómenklatúra bírálata egyfelől vonatkozik azokra a régi káderekre, akik ismerősek valamennyi MSZP közeli mézesbödönnél, másfelől azokra, akiket Medgyessy emelt be a hatalomba. Ezért - bármilyen furcsa - a "két dudás" a mostani szituációban nem győzhet egymás ellen: ha Kovács befolyása gyengül, gyengül Medgyessyé is. Ha pedig ez bekövetkezik, nemcsak az a bizonyos nómenklatúra, hanem az egész MSZP belerázkódik.
Szili magyarázkodik, Jánosi tromfol, Lendvai nyugtat. Szegény Werber.

Tamás Ervin - Népszabadság
2003. szeptember 3.