Megérkezett hozzánk is az őrület. Bíztunk benne, reménykedtünk, hogy esetleg ki lehet maradni belőle valahogyan, de közben tudtuk, hogy nincsenek csodák, és előbb-utóbb Magyarországon is lelövöldözi társait valami idióta. Tegnap Pécsett megtörtént.

Beilleszkedési zavar meg egy pitiáner tanórai affér - ennyi kellett csupán, hogy meghalljon egy 19 éves fiatal.

Abban, gondolom, mindannyian egyetértünk, hogy ennek nem szabad ismét megtörténnie. De ezért tenni kell. Nem a kormánynak, nem a politikának, nem az iskoláknak, hanem nekünk, médiamunkásoknak. Ezt a dolgot nem az intézményekbe beszerelt fémdetektor fogja megállítani. Írtam már egyszer erről, ezt, ni:

Hogy is volt ez a "mozgalom" szülőföldjén, Amerikában? Te vagy a kis dagi, akit mindenki csúfol? A pattanásaid miatt a lányok nem állnak veled szóba? Úgy érzed, az egész emberiség összeesküdött ellened? Mire vársz még? Apuci fegyvere ott hever a garázsban, nosza, vedd magadhoz, aztán irány a világhír. Ha egy-két társadat kivégzed, minimum három napig te leszel programon, de ha ötnél többet küldesz át a másvilágra, akár egy hétig is rólad szólhat a műsor. Címlapok, kolumnás elemzések, egész estés riportfilm; akkora felhajtás, hogy a legnagyobb sztárok is megirigyelnék. Más egy életen át küzd érte, neked meg néhány perc alatt az öledbe hull az ismertség.

Hogy ez hülyeség? Hogy senki, még egy végtelenül frusztrált kamasz sem lehet ekkora ökör? Hát, kérem, rossz hírrel szolgálhatok: dehogynem.

Talán még nem merült végleg a felejtés jótékony homályába a Benne leszek a tévében című produkció. Elmentem megnézni az egyik vidéki előválogatást, így módomban állt végignézni, ahogy az egyik jelentkező a tévés szereplés reményében a selejtezőnek otthont adó művelődési központ nyilvános toalettjének csészéjéből fogyasztotta el szendvicsét. A műsorszám megnevezése az volt, hogy vécéből evés. És amikor megkérdeztem a gusztustalanság végrehajtóját, hogy mégis mire jó ez az egész, azt válaszolta: egész életében azért harcolt, hogy egyszer képernyőre kerülhessen. Bármi áron. (Egyébként még ezzel a totális idiótasággal sem sikerült neki.) Magyarán: ha nincs megjelenési lehetőség, akkor nincs a kamerák elé kívánkozó ön- és közveszélyes elmebetegség sem. És nem arról van szó, hogy a média ne tudósítson az iskolai lövöldözésekről. Tudósítson, csak másként.

Sajnos nem az enyém az ötlet, Isaac Asimov fogalmazta meg az Alapítvány-történetek egyik fejezetében a megoldást. Persze az író nem napjaink aktuális gondjaira gondolt, mégis kiváló megoldással szolgált a jelenségre, amikor művében megalkotta a Balga tervet, amelynek a lényege, hogy megfosztják a terroristákat a személyazonosságuktól, egyszerűen csak balgáknak nevezik őket a hírekben, ezzel véglegesen kitörlik őket a történelemből, értelmetlenné téve erőszakos cselekedeteiket.

Mostanra fordítva ez lehetne a Lúzer terv: ha az iskolai vérengzésekről szóló beszámolókban csupán az jelenne meg, hogy egy újabb önértékelési zavarokkal küszködő szerencsétlen tinédzser (lúzer) lövöldözött, akkor a célközönség egyre kevésbé találná vonzónak a gyilkos szórakozást.

Konkrétan tehát jó lenne, ha a bulvárlapok nem szaladnának kideríteni, ki is volt a lövöldöző. A TV2 Naplója nem készítene szívszorító riportot az otthonában, az RTL Klub pedig nem interjúvolná meg a könnyekkel küszködő édesanyát, hogy micsoda aranyos gyerek volt az óvodában.

Senki és semmi, még csak nem is lúzer, hanem inkább hülyegyerek. Ennyit érdemel.