A rendbetételi ötletrohamok 1979-ig nyúlnak vissza. 1978-ban ugyanis a fizetési mérleg addig elképzelhetetlennek tartott, több mint egy­milliárd dollár hiánnyal zárt. Azóta halljuk a hamis érvelést, hogy az ország többet fogyaszt, mint amennyit megtermelt. Többletfogyasztás helyett már akkor is az 1974-es és 1978-as óriási árfolyam- és külkereskedelmi cserearány-veszteségeket alakították át fizetési mérleghiánnyá. Az exportért olcsó dollárt kaptunk, de az importért drága márkával fizettünk. Adósságaink erős, tartalékaink gyenge pénzben álltak. Ezért nagy veszteségek keletkeztek. A túlfogyasztásról szóló hamis dogmát felhasználva, 1979. július 1-jén, változatlan bérek mellett, csaknem tíz százalékkal emelték a fogyasztói árakat. Közben a népet korholták, hogy nagy lábon él. A rendbetétel a reáljövedelem négy-öt százalékos romlásával járt, de külföldi hitelezőink megkapták, ami járt nekik.

A következő rendbetételre sem kellett sokat várni. Az 1982-es hitelválság ugyanis hazánkat oly mértékben sújtotta, hogy abból csak az IMF-tagság húzhatott ki bennünket. Értelemszerű volt, hogy 1982 és 1984 között ismét szűk napok jártak. Divatba jött, és rendszeresen a karácsonyfa alá került az újévi áremelési csomag.

A megszorítások mindig együtt jártak az amúgy is csekély gazdasági növekedés lassulásával. 1990 nemcsak politikai rendszerváltással járt, de a korábbi gazdasági rend összeomlásával is. Elkerülhetetlen volt a visszaesés. A rendszerváltás azonban nem terjedt ki az állam pénzügyeire, a pénzpolitika gyeplőjét továbbra is (és ma is) a nagy rendrakók tartották és tartják kézben. A kormány kis időre kibújt az IMF és a helyi rendrakók diktátuma alól, így a gazdaság már 1993 második felében növekedésnek indult. Az MDF súlyos választási veresége után a kétharmados szocialista és szabad demokrata parlamenti többség játszi könnyedséggel lökte vissza az állam pénzügyi szekerét a két évtizedes csapába.

Újra kiegészült a rendrakó gárda is. A kurzus első pénzügyminisztere külföldi körút keretében állampénzen hirdette, hogy az ország nagy bajban van. Újra itt van a fránya növekedés, és a nép még mindig nem tanulta meg, hogy nem létezhet komoly növekedés és gazdasági egyensúly egyszerre. Ez ugyanis alap szocialista-liberális axióma. Bokrosra és Surányira várt a nagy feladat, hogy komoly tandíjért ezt az emberek fejébe verje. A recept a régi volt, néhány új elemmel bővítve. Masszív forintleértékelés, havonta lefele guruló árfolyam, felpörgetett infláció, egekbe ugró kamatok. Új elemként bekerült a stratégiai ágazatok áron aluli privatizációja is, kizárólag külföldi befektetőknek. 1998 és 2002 között arra volt lehetőség, hogy a polgári kormány a létnívót visszahozza a rendszerváltás előtti szintre, és 2001-2002-ben egy kicsit fölé emelje.

A szocialista-liberális adminisztráció 2002 után sem tért el a régi recepttől, de Gyurcsánytól mégis tanultunk valami újat. Mindenütt mérséklődik, sőt megszűnik az infláció, ha a gazdaság recesszióban van. Magyar szabadalom, hogy nálunk még így is emelkedni képes. Jó néhány állampárti és iker-utódpárti nekirugaszkodás után ideje meghatározni, miben is rejlik a gazdaság rendbetételének baloldali-liberális lényege, és megfejteni a rejtélyt, hogy miért vállalják ők az ezzel járó gondokat. Húsz éve az általuk a gazdasági siker fő mérőszámának tekintett GDP-ben mérve is alig növekedtünk harminc százalékot, ami éves szinten alig több mint másfél százalék. Uniós tagságunk óta lemaradásunk nem csökkent, hanem növekedett. Azt, hogy a nemzetnek jutó jövedelem miként alakult, eltitkolják. Árulkodó azonban a jövedelmek kül- és belföldiek közötti megoszlása.

A hivatalos statisztikák is kimutatják, hogy a hazánkban működő külföldiek jövedelmei több mint kétszer nagyobb ütemben nőttek, mint a belföldieké. Arról nincs adat, hogy az adózás elől mennyit mentenek ki az országból. Maradhatunk annyiban, hogy nagyon sokat, mert vannak segítőik. Ők az offshore-os díszproletárok.
Össze lehet foglalni a nagy rendbetevők gazdaságpolitikájának lényegét: jövedelmeket és vagyont engednek át a külföldnek rendbetétel címen a belföld kárára. Ezért cserébe azt várják, hogy kasztjuk anyagi előnyökhöz jusson.

Egyedül a felső tized jövedelme bővült. Ők az összjövedelemből a rendszerváltáskori húsz százalék helyett ma huszonötöt hasítanak ki. Ennek a rétegnek a nagyobb hányadát az államigazgatásba beépített komprádorok, a jórészt veszteséges állami cégek ugyancsak busásan díjazott vezérei, a bennfentes állami információt juttatók, a bírósági ügyhalasztók, a törvényekbe lyukakat illesztő parlamenti pártok képviselői, a korrupt önkormányzati tisztviselők adják. Közülük is egy szűkebb, jól körülhatárolható csoport. Ők a komprádorok. A comprar szó spanyolul annyi tesz, hogy valamit, vagy jelen esetben: valakiket, megvásárolnak. Őket megvásárolták, ők ezért komprádorok.

A komprádorok elvárják és megkapják hazaáruló tetteikért a külföldi sajtó ovációját, amit a belföldi média tovább erősít. Jegybankelnökeink is mindig akkor kerülnek szakmai magazinok rivaldafényébe, ha éppen szívlapáttal szórják a pénzt ki az országból. Tisztán kell látni, hogy a komprádorok nem a sajátjukat, hanem a miénket adták el, amiért jár a kemény számonkérés. Az eladott kilencven százalék követeli ezt. A rendszerváltás iránt érzett mély csalódás mára össztársadalmi méreteket öltött. Számonkérés nélkül esély sincs arra, hogy a nemzet újra kezébe kapja maradék vagyonát és megszolgált jövedelmét. Ennek hiánya értékelte le a parlamenti demokráciát, választott közszereplőivel együtt. Mára a legelfogadottabb politikusi értékek is ötven százalék alattiak.