Megszűnt az utolsó hivatkozási alap. Megvan a költségvetés, biztosítva az állami és önkormányzati intézmények működése, a piacot se zavarhatja már semmi. Nem foglalkozunk most azzal, hogy mennyire életképes ez a költségvetés, hogy reálisak-e azok a számok (GDP hiánytól adóbevételekig), amelyek benne szerepelnek. De tessék mondani, ezek után mi szükség is van még arra, hogy az átmeneti kormány tagjai ott üljenek a bársonyszékeikben?

Hiszen tényleges cselekvési lehetőségük már nyilván nincsen a minisztereknek. Ha másban nem, ebben legalább igazat adhatnának volt kormánytagtársuknak a még hivatalban lévők: hogy mozgásterük, részben az új költségvetés, részben a kampány, részben pedig az ismeretes helyzet miatt, lényegében nincs már. Akkor meg mi is indokolja, hogy ott maradjanak?

Arról nem beszélve, megkopott hitelességüknek is milyen jót tenne, ha nem kellene azt a gyanút oszlatgatniuk, hogy azért maradnak csak: menedzseljék az MSZP kampányát, lapátolják ki a kincstári pénzt a minisztériumukon keresztül. Vagy, hogy egyéni sorsukat egyengessék. Hiszen ha logikailag kizárt a tényleges cselekvés, akkor nyilvánvaló, hogy az emberekben fel fog ébredni a gyanú: netán magán- vagy szűk pártérdekek miatt kell továbbra is magukon tartaniuk a kormányzati luxus-kényszerzubbonyt.

Draskovics Tibor esete e szempontból példaértékű. Na, nem azért, mintha a sok ügybe belekeveredett, és kevesebből tisztán kimászó igazságügyér morális atlétaként léphetne fel. Ha igazak a sajtóhírek, elég jó állásajánlat vagy ajánlatok várják, hát nyilván nem volt nehéz a döntést meghoznia. Ami talán még ennél is fontosabb: számos olyan ügye van, ami miatt bizony érdemes minél hamarabb lőtávolon kívül kerülnie.

Hisz ami a közbiztonságot illeti, az ország régen volt ennyire rossz helyzetben. Legalábbis ami a polgárok biztonság-érzetét illeti, az szinte bizonyosan mélyponton van. Azért, hogy az utcai erőszak elszabadult, hogy a rendőrség sem anyagilag, sem szervezetileg nem kap olyan támogatást, ami feladata ellátására alkalmassá tenni, azért valakinek mégiscsak politikai felelősséget kell vállalnia.

Draskovics azonban nem ennek elismerésével mondott le. Mossa kezeit, s gyors ütemben távozik a süllyedő hajóról. Nincs ezzel persze egyedül. Nemcsak arra gondolok, hogy az előző nyolc év meghatározó arcai közül ügyesen félrehúzódott Kuncze Gábor, Magyar Bálint és Gyurcsány Ferenc is. Itt hagyva a szennyest a másodvonalra, bevállalva azt is, hogy pártjaik a megsemmisülés felé tartanak vagy már lényegében el is tűntek a történelem süllyesztőjében. Hanem arra is, ahogy most katapultálják a megbízható elvtársakat nem-politikai állásokba, lehetőleg jó messzire, külföldre. Ja, arra persze vigyázva, hogy zsír azért legyen.

Szóval Draskovics ügye nem morálisan példaértékű, ahogy Kunczééké sem. Hanem azért, mert ha a miniszterek most mind így tesznek, akkor azzal megnyitják az ország számára a politikai kibontakozás kapuját. Nem jó érv ugyanis, hogy aki lemond a hatalomról, az Orbán kezébe adja a hatalmat fél évvel korábban. A valóság az, hogy a nép kezébe adja ezzel a hatalmat - s hogy a nép épp nem a baj okozóit akarja jutalmazni érte? Ezen meg lassan meg kellene tanulniuk nem csodálkozni. És nem az antiszemita kártyát kellene - oly sok korábbi példához hasonlósan - elővenni, újból megjátszani. Ha kiderül, szorul a hurok.

Tehát röviden és tömören: mondjon le Bajnai miniszterelnök úr, vagy mondjon le együtt a kormány, de történjen valami, hogy ne veszítsünk újabb félévet, s ki tudja, hány kampány-milliárdot az időhúzó primitív politikai játszma miatt.

Ha pedig sem a miniszterelnök, sem a kormány egységesen nem akar lemondani, akkor járjanak az élen a kormány egyes tagjai, legelőször is, akiknek van hová visszamenniük. Egyenként is fel lehet állni, érezve, hogy most már gáz maradni. Szép feladat lehetne a nagy tiszteletben álló Gráf József agrárminiszternek vagy Hiller István kulturális miniszternek, hogy példát mutasson. Abban, hogy képesek a haza ügyét a saját érdekeik elé helyezni.

Végül, ha se így, se úgy nem hajlandók távozni: a nyilvánosságnak kell kimondania, hogy a jelenlegi politikai helyzetben ez a kormány már lényegében csak ügyvezető kormány, amely tehát már csak az ügyek vitelét végezheti el, de tényleges, hosszabb távon érvényesülő döntést nem hozhat.