Az alábbiakban egy rövid összefoglalást olvashatnak arról, hogy mire is számíthatunk a dán fővárosban, és mit kellene majd elérniük a tárgyaló feleknek.

Az előzmények

A konferencia, röviden csak COP15, az ENSZ 1992-es Klímaváltozási Keretegyezménye aláíróinak tizenötödik konferenciája. A keretegyezményt még 1992 nyarán, Rio de Janeiróban szignálták. A két évvel később életbe lépett egyezmény alapvető jelentősége abban állt, hogy immár a nemzetközi politika legmagasabb szintjén foglal állást az ember és természet viszonyáról, a biológiai sokféleség fenntartásának fontosságáról. Az alapelvek meghatározásán túl a végrehajtás funkcionális, szervezeti és finanszírozási kérdéseire vonatkozóan is döntések születtek. A megegyezést 192 ország ratifikálta, köztük az akkor legnagyobb kibocsátónak számított Egyesült Államok is. Azóta a felek minden évben találkoztak, hogy megvitassák a globális felmelegedés okozta problémákat és a megoldási lehetőségeket.

A Rióit követő legfontosabb tárgyalásokat Kiotóban rendezték meg 1997-ben. A konferencia végén jegyzőkönyvbe foglalták a szén-dioxid és más üvegházgázok kibocsátására vonatkozó csökkentési értékeket, melyeket a dokumentum 37 aláírója kötelezőnek fogadott el. Az 1990-es kibocsátási bázis évet meghatározó jegyzőkönyvet az Amerikai Egyesült Államok elutasította, és végül csak 2005 februárjában lett hatályos, amikor is egy másik jelentős kibocsátó, Oroszország, végül csatlakozott az aláírókhoz. A hatályba lépés eredeti feltétele szerint ugyanis a fejlett országok összes kibocsátásának 55%-áért felelős országoknak kellett ratifikálniuk a dokumentumot, amely a 2008-2012 közötti időszakot jelölte meg kibocsátás-csökkentési céldátumként.

Az USA távolmaradása mellett a mai napig 189 ország és az Európai Unió írta alá a Jegyzőkönyvet. Magyarország 2002-ben ratifikálta azt, de itthon csupán 2005 februárjában lépett hatályba.

Ambiciózus elképzelések és a realitás

Az optimista elképzelések szerint a koppenhágai konferencia legalább politikai megegyezéssel zárul majd, amely tisztázza a kulcskérdéseket, és megágyaz az elkövetkezendő év tárgyalásainak. A legvérmesebb remény azonban egy, az eredeti elképzeléseket meghaladó, az újabb tudományos figyelmeztetéseket követő és jogilag kötelező érvényű kibocsátás-csökkentési célokat tartalmazó szerződés aláírása. A 2012-2020 közötti kibocsátás-csökkentés mértékét is tartalmazó dokumentum aláírói között szerepelnie kellene valamennyi fejlett országnak, így az Egyesült Államoknak is, és a szerződést támogatnia kellene a legfontosabb fejlődő országoknak is, melyek maguk is a legjelentősebb kibocsátással bíró országok között vannak (Kína, India, Brazília).

A szakemberek többsége szerint a közel múltban napvilágot látott kibocsátás csökkentésre vonatkozó ígéretek messze elmaradnak attól, amit a helyzet komolysága ma megkíván a túlzott mértékű felmelegedés megelőzése érdekében. Egy új és hatékony nemzetközi szerződés célja az volna, hogy szavatolja az ipari forradalom előtti időkhöz viszonyított maximum 2 Celsius fokos melegedést a sokat hangoztatott katasztrófa elkerülése és egy fenntarthatóbb fejlődés érdekében.

A másik fontos eleme a megállapodásnak a szegény országok modern illetve zöld technológiákra történő átállását szolgáló megegyezés. E szerint a kibocsátások túlnyomó részéért felelős gazdag országoknak kellene jelentős anyagi erőfeszítéseket tenniük annak érdekében, hogy a fejlődő országok megbirkózhassanak a klímaváltozás következményeivel, illetve, hogy ők már ne szennyezően fejlesszék gazdaságukat.