Úgy képzelem, hogy a Fidesz nagyágyúi csináltattak egy bazi nagy bélyegzőt, amibe azt vésették "Gyurcsány-klón". Ha kijön valami szocialista személyzeti hír, az ellenzéki szuperokosok összegyűlnek egy villódzó képernyőkkel teli bunkerben. Aztán puff, csak rányomják a pecsétet az üres papírra, és már adják is ki az ellen közlemény.

Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölt? Gyurcsány-klón.
Forgács Imre, az új belügyminiszter? Gyurcsány-klón.
MSZP országos lista? Tele van Gyurcsány-klónokkal.

Egyszerű eljárás? Az. De ezt az egyszerűséget maga az MSZP kínálta előzékenyen a Fidesznek, amely politikai pártként - minő borzalom - politikai eszközökkel él.

Mert hiába viccelődöt tegnap Lendvai Ildikó az Inforádiónak adott nyilatkozatában, hogy nem kell félni az országos listán negyedik helyezett Gyurcsány Ferenctől, merthogy ő nem mumus és "nem bánt a bácsi".

Az a helyzet, hogy de.

Miniszterelnökként nemcsak folyamatosan belegázolt magyarok millióinak nemzeti érzésébe a 23 millió románozástól a xenofób december ötödikei kampányig, az egyházak sértegetésétől a folyamatos és gyakran indokolatlan fasisztázásig. Hanem a jobboldalon bőven túlmutató körben gyűlöltette meg magát és pártját kormányzati dilettantizmusával, állandó ötletrohamaival, a rendőri erőszakkal kapcsolatos nyegleségével, az antifasizmus cinikus instrumentalizálásával.

És a Gyurcsány-korszakot legszívesebben elfeledtető, most Mesterházy jelöltsége kapcsán új korszakról hablatyoló szocialista vezetők sokáig csak abban versenyeztek, ki a nagyobb gyurcsányista. Annyiszor szavaztak bizalmat, annyiszor esküdtek hűséget, ahányszor csak megkívánta tőlük a Köztársaság Ferije.

Hogy aztán otthagyja őket a slamasztikában, s még ahhoz is gyáva, hogy szembenézzen a választók ítéletével. Ezen a helyen sok karcos dolgot írtam Szili Katalinról, s az általa hirdetett "megújulást" a magyar politika egyik nagy alapmítoszának tartom, de igaza van, amikor azt üzeni pártjának: tovább cipeljük azt, aki a mostani helyzetbe taszított minket.

Tévednek azok a megmaradt gyurcsánytálibok, akik ilyen és ehhez hasonló sorokból azt a következtetést vonják le, hogy lám, mennyire félnek a másik oldalon a volt miniszterelnöktől, s utóbbi legendás képességeivel még meg is fordíthatja a választást.

Egyszerűen arról van szó, hogy Gyurcsány előkelő listahelyezése rengeteg emberben ismét előállította az gyomorgörcsöt, ami az elmúlt öt évben állandóan ott feszült bennük. Ezt az idegességet a kiszámíthatatlan, saját percnyi érdekei miatt bármilyen nemzeti, társadalmi ügyet beáldozó politikai kalandor regnálása okozta. A demokrácia számára viszont jó hír, hogy ez az idegesség cselekvésre sarkall: magam is három, egy ideje már apátiába hullott ismerőssel beszéltem, akik Gyurcsány újbóli megjelenésének hírére úgy kapták fel a fejüket, mint veterán huszárló a trombitaszóra.

A fenti sorok nem valami zsigeri baloldal-ellenességből fakadnak, s aligha írnám le ezeket, mondjuk Mesterházy Attiláról. Lendvai Ildikót például valószínűleg minden ízében mást gondol a világról, mint én, de taktikus politikusnak tartom. Kiss Péter emlékeztet egyik kedvenc rajzfilmfigurámra, Szekeres Imre nagyszerű szónok, Újhelyi Istvánból még lehet valaki, Kovács László pedig a fiatalságomat hozza vissza: amióta az eszemet tudom, mindig láttam őt a tévé képernyőjén homlokráncolva magyarázni valamit.

S bár a felelősségük megvan abban, hogy Magyarország ide jutott, egyiküket sem hasonlítanám ahhoz a bizonyos politikai lézengő ritterhez. Aki pillanatnyilag a Magyarország nevű romhalmaz közepén üldögél, s azon gondolkozik, vajon kire tudná rátolni a felelősséget a kolosszális méretű elszúrásért.