FIDESZ.HU > Hírek > Zöld |
Nyomtatás Ablak bezárása |
Kína fejlesztéspolitikája Afrikában
|
|
Egyesek szerint ez Afrika utolsó felemelkedési lehetősége, mások pusztán a gyarmatosítás legújabb - és tán legerőteljesebb - verzióját látják benne, de mára már egyértelmű, hogy előbb-utóbb Kína lehet Afrika legnagyobb befektetője. |
|
Létrehozva: 2010. február 1., 13:27 |
Miután 2006-ot Kínában "Afrika évévé" nyilvánították, s Pekingben 48 afrikai ország részvételével Kínai-Afrikai giga-csúcstalálkozót tartottak, hivatalosan is megpecsételték Kína több, mint ambiciózus terveit Afrikában. A 2006-os csúcson egy 8 pontos fejlesztési csomagot is elfogadtak, melyben leszögezték többek között, hogy 2009-ig Kína megduplázza a támogatások összegét; a három év során 5 milliárd dollárnyi kedvezményes hitelt nyújt az afrikai országoknak; további 5 milliárd dollárral támogatja a kínai vállalatok afrikai befektetéseit; 190-ről 440-re emeli a nulla-tarifás exportcikkek számát, és eltörli a szegény országok tartozásait. Úgy tűnik, Kína állja a szavát.
Ki, mit, kinek?
Arra a kérdésre, hogy mit is keres Kína Afrikában, több rétegű válasz adható. Első körben és legnyilvánvalóbban azt, amit mindenhol keres: nyersanyagokat. Az elmúlt évtizedben átlag évi 9 %-os növedékest produkáló Kína - mely egy gazdasági és ipari forradalom kellős közepén van - gyakorlatilag kielégíthetetlen nyersanyag étvággyal rendelkezik. A nyersanyagszükségletek közül természetesen a legkiemelkedőbb helyen az olaj áll.
Kína - amely 1993 előtt még Ázsia legnagyobb nettó olajexportőre volt - az elképesztő ütemű gazdasági növekedése miatt, ma már a világ második legnagyobb olajimportőre (csak az USA előzi meg.) Afrika a világ bizonyított olajkészletének pusztán 9 %-ával rendelkezik (a Közel- Keleten 62 % található), ám kutatók szerint a még fel nem fedezett készletek egy jelentős része Afrikában lehet. Kína jelenleg olajának körülbelül egy harmadát szerzi be Afrikából. Afrikai szemszögből még mindig nem Kína a legfontosabb célország, hisz a kontinens összolajexportjának nagy része, körülbelül 30 % az Egyesült Államokba megy, míg Kínában csak kb. 10 %. Kína legfontosabb afrikai olajbeszállítói Angola, a Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea, és Szudán. De importál olajat még Csádból, Nigériából, Algériából és Gabonból is. További Afrikai országok egyéb fontos nyersanyagokkal látják el Kínát. Mozambikból fát és fűrészárukat, Zambiából rezet, Zimbabwétól ónt importálnak a kínaiak.
Ám Kína gazdasági szerepe Afrikában jócskán túlnyúlik a nyersanyag importálásán. Jelenleg Kína a kontinens második legnagyobb kereskedelmi partnere. Csak 2002 és 2003 között a Kína és Afrika közötti kereskedelem megduplázódott, és elérte a 18.5 milliárd dollárt; 2007-ben már 73 milliárd dollár volt, s ma már meghaladja a 100 milliárd dollárt. Ez a növekedés precedens nélküli. Ezzel már csak az USA előzi meg Kínát, mely már lehagyta mindkét korábbi nagy gyarmattartó hatalmat, Franciaországot és Nagy Britanniát.
Afrika "újrakeretezése"
Afrika gazdasági "imidzse" világszerte még mindig nagyon rossz. Míg Ázsiának megvannak a maga "tigrisei", és Latin-Amerika is kitermelte már saját nagyágyúit (Brazília, Mexikó, Venezuela), Afrikára a pénzügyi világ még mindig úgy tekint, mint ahogyan a 19. századi brit írók keretezték: Afrika vad, kiszámíthatatlan és lepereg róla minden modernizációs kísérlet. E vélekedés szerint Afrika a földön, és a rajta/benne lévő nyersanyagokon kívül semmi más gazdasági potenciállal sem rendelkezik. A kíniak ezt másként látják, és lehet, hogy nekik van igazuk. A nagyrészt állami tulajdonban lévő (de mégis a vadkapitalizmus elvei alapján működő) kínai cégek úgy vélik, az afrikai gazdaság egy potenciális aranybánya. Ennek megfelelően a kínai cégek nem csak a nyersanyagokért járnak Afrikában, hanem úgy pozícionálják magukat, hogy majd ha Afrika elkezd vásárolni, akkor leginkább kínai termékeket vegyen. Kevesen veszik észre, hogy Afrikában - a pénzügyi világválság előtt - ugyanolyan gyors ütemű volt a gazdasági növekedés (6-7%) mint például a - jövő egyik nagyhatalmának kikiáltott - Indiában, s nem kérdés előbb-utóbb vásárlóereje is elindul majd felfelé.
Elemzők szerint Afrika már most is rendelkezik egy olyan 50-150 milliónyi elittel, melynek vásárlóereje eléri a fejlett országok felső-középosztályának szintjét, s ami még fontosabb az ún. aspirációs vagy feltörekvő osztály tagjainak száma 350-500 millióra tehető. Ezek azok az emberek, akiknek ha van stabil munkájuk, akkor boldogan fogyasztják az import termékeket a Coca-Colától a mobiltelefonokon át, az autókig. Úgy tűnik, hogy míg a fejlett nyugat még mindig csak Afrika alsóbb felét látja, Kína már a felsőre összpontosít - azokra, akik hamarosan a kínai áruk vásárlói lehetnek. Tanulságos módon, ez az "újrakeretezés" már a nyugati világot is gondolkodóba ejti. Egyes elemzők szerint, Kína vad és letaglózó befektetési politikája paradox módon javíthatja Afrika gazdasági megítélését, hisz mások is elkezdik elhinni, hogy Afrikában nagy piaci lehetőségek vannak.
"Nem kérdezünk"
Kína másik fórja az EU-val és az USA-val szemben (bár az ő korrektségükkel kapcsolatosan se legyen senkinek sok illúziója), hogy Kína nem igen nézi kik a kereskedelmi partnerei, hogyan kerültek hatalomra, és hogy gyakorolják a hatalmukat saját országaikban. Csen Tö-ming, Kína kereskedelmi minisztere ezt úgy szereti megfogalmazni, hogy szemben a volt gyarmattartókkal, Kína elvből nem avatkozik be egy ország belügyeibe. A "nem kérdezünk semmit" politika egyes országok esetében már-már szemet szúró és ki is váltja sok nyugati ország tiltakozását. Jó példa erre Kína egyik legkedveltebb afrikai kereskedelmi partnere Szudán, ahol mindennapi szinten sértik meg az emberi jogokat, és ahol a kormány semmittevése miatt, a nyugati Darfúr régióban lévő tartós háborús konfliktusok következtében legalább 400 ezer ember halt meg, és két és fél millióan kényszerültek elhagyni otthonaikat. Kína sajátos segélypolitikájában azonban központi szerepe van, hogy míg a fejlett világ a segélyekért cserében egyre gyakrabban megköveteli a jó-kormányzást, és bizonyos emberi-jogok betartását, Kína nem támaszt ilyen feltételeket. Emiatt számos kétes Afrikai kormány inkább Kínához fordul segítségért.
Valamit valamiért
Mint láthattuk, számokban mérve Kína nagyon komoly fejlesztéseket hajt végre Afrikában. Dollár milliárdokat költ az infrastruktúra fejlesztésre és szociális programokra, több mint 10, 000 szakember képzését vállalta át, s valóban 33 ország kisebb-nagyobb adósságát elengedte. A kínai kereskedelmi minisztérium különböző bankokon keresztül olcsó hiteleket, és adókedvezményeket nyújt azoknak - a természetesen állami tulajdonban lévő - kínai vállalkozásoknak, amelyek Afrikára összpontosítják üzleti tevékenységüket. Természetesen mindez nem "ingyen" van. Kína továbbra is igen jó áron viszi haza Afrika nyersanyagait és ásványi kincseit, s megköveteli, hogy tőle is vásároljanak. Ennek meg is vannak a negatív hatásai, hisz az olcsó kínai áru immáron Afrikát is elöntötte, ezzel nem ritkán lerontva a helyi munkaerőpiacot, illetve a helyiek kereskedelmi lehetőségeit, pl a műanyag, illetve a textiliparban.
Kína emellett feltétlen hűséget vár Afrikától a nemzetközi politika különböző fórumain. Az el nem kötelezett országok felét Afrika adja, s az ENSZ tagállamainak egy harmada szintén afrikai ország. Nem véletlen, hogy míg 2004 előtt az ENSZ közel egy tucat határozatban ítélte el Kínát különböző emberjogi kérdésekében, az utóbbi években a hasonló témájú határozatok meghozatalához elfogyott a többség. Tehát - finoman fogalmazva - Kína és Afrika kapcsolata sem mentes a hatalmi befolyásolástól. A hivatalos kínai verzió szerint a kínai fejlesztéspolitika semmiben sem hasonlít a neokolonializmushoz, hiszen az afrikai országok teljesen autonómak és semmiben sem függenek Kínától. Nagy kérdés persze, hogy a jelenlegi kínai fejlesztés mértékével, ütemével és főként módjával, ez vajon a jövőben is így marad?