Nem rejtélyeskedem tovább: két öregember halálhíre késztet a meditációra. Kilencvenévesen tűntek ki közülünk, több évtizedes némaság után. Sokat tudtak (akadémikusok voltak, sőt valaha még igazi Eötvös-kollégisták is lehettek, külföldi egyetemeken tanultak), mégsem mondanám egyiküket sem "nagy tudású"-nak - ez a jelző ugyanis pozitív értéktartalmat is sugalmaz. Erről pedig esetükben nem lehet szó.

Köpeczi Béla és Nagy Péter.

Ismertem mindkettejüket, alkalmanként testközelben voltunk, mégis amit róluk tudok, tudni vélek, az könyvismeret, de főleg pletyka. Az előbbit még pár hónapja is láttam a Széchényi Könyvtárban, kis különaszalnál ült, előtte semmi jegyzet, kezében egy öreges borítójú könyv, amit egy-két centiméter távolságból próbált olvasni. A másikról azt tudtam, hogy a Lukács fürdőbe járt, és két hossz között fesztelenül társalkodott a hasonszőrűek között.

Köpeczi tudományos működését megítélni nem tudom, de mindig gyanús, ha olyasvalaki áll elő szakmunkákkal, aki a hatalom legfelsőbb köreinek részese. Ő pedig az volt: már a Rákosi-korban a mindenható cenzorátus, a Kiadói Főigazgatóság vezetője. Nyelvtanulási képességéről legendák terjengtek, egyszer állítólag egyik hivatalos útja előtt két hét alatt megtanult albánul. A rendszerváltozás előtt művelődési miniszterként (1982-88) nyomorgatta sokunk életét. Hivatalnok volt, felsőbb utasításokat hajtott végre (például a Mozgó Világ kivégzését), azokkal mindig azonosult, és a parancsokat úgy adta tovább - s ez volt benne a legirritálóbb -, mint saját döntéseit. "A miniszter nem vállalhatja a felelősséget tovább azok miatt a..." - így beszélt, Aczél György egyik magyar hangjaként. Hasznos eszköz lehetett, hiszen vele íratták meg a "szocialista realizmus" kötetet a népszerű izmusok-sorozat számára a hatvanas-hetvenes években, de vele az "egzisztencializmus"-ét is. Mindenesetre ő adta nevét a román őrjöngést kiváltó, háromkötetes Erdély-összefoglaláshoz 1988-ban, ami emlékezetes gesztusa volt, de aligha hihető, hogy egyéni és szuverén vállalás.

Nézzük Nagy Pétert, a színész Nagy Adorján gyermekét. Valamikor egy folyosón tanítottunk az ELTE bölcsészkarán, ha - olykor - visszaköszönt, elemi gyűlölet égett a szemében, fogalmam sincs, miért. A legcinikusabb ember volt, akit ismertem. De ez még hagyján: senkiről olyan sötét hírek nem terjengtek, mint róla. Egy tanszékcsoporti italozás alkalmával - ezek a "nagyok": Pándi Pál, Király István, Tolnai Gábor stb. - még inni sem tudtak rendesen és magyar férfiemberhez méltón - Király Istvánnal üvöltöztek össze. Király volt a "szemét náci", Nagy Péter "a rohadt gyilkos". Ha Király esetében volt alapja ennek, miért ne lehetett volna Nagyéban is? Régi jó barátom és a botrány kitörésekor szintén a poharak között lapuló ifjú kollégám (Köpeczi későbbi ügyfele a Mozgó Világ főszerkesztőjeként) azt súgta másnap a folyosón: "Én Királlyal bármikor összeveszek, Pándinál már meggondolnám, mit mondok, de Nagy Péter... előle kitérek és befogom a számat."

A Ki kicsodákban irodalmári, könyvkiadói, színház-igazgatói stb. tevékenykedésének évei között többször felbukkan: "a külügyminisztérium munkatársa". Minden bizonnyal ez a munkakör nála (is) egyben "belügyminisztériumi munkatársi" státust is jelentett. Biztosra vehető, hogy egyike volt azoknak, akik a koalíciós idők végpillanataiban bitóra juttatták Tildy Zoltán államelnök vejét, a pletykák szerint általa hamisított anyagokat is felhasználva. Sutyorogták, hogy elvitetett egy Szabó Dezső kutatót (rokont?), hogy azután annak eredményeit (az író könyvtárával együtt) megkaparinthassa, és újabb tudományos fokozathoz juthasson, hogy valami szerepe volt a negyvenes évek végén a görög kommunista felkelésben, hogy egyetemi tanárságának üres óráiban a magyar követségeket ellenőrizte, hogy egyik írországi spionútján vásárolt bútort (a hetvenes évek és a magyar bútoripar...) alig ötvenes, "fiatal" házasként stb.

Nagyon furcsán zajlott a pártba való felvétele, azaz újrafelvétele valamikor a hetvenes években. Életrajza tele volt fehér foltokkal, szóbeli beszámolójában is több volt az elhallgatás, mint a tényközlés, és kortársai is csak célozgattak, érezhető ellenszenvvel, de leszavazni nem merték. Amikor 1971-ben Tömpe András öngyilkos lett (ki volt ő? érdemes utánanézni, pedig biztos, hogy neki sincs igazi életrajza...), nekrológot írt róla a Kortársban: Emléksorok egy gránittömbre címmel. Ennek a szövegnek a sejtetései mondják - tudtommal - a legtöbbet róla is. Megjegyzem, hogy a Tömpét elparentáló másik alvilági lény, egy bizonyos Kardos György ÁVH-s alezredes, később katonai hírszerző és a Magvető Kiadó igazgatója volt. Neki viszont van életrajza, igaz, hogy Moldova György írta... - ennyit a tényekről.

Meg arról a múltról, amiben éltünk, ami behálózta a világot, aminek eltávozott képviselői maradjanak csak ott, ahol voltak és ahová valók: a kortársi szorongás és közutálat mélyén. De a gazságaikról, a gazságaikról meg kell tudnunk mindent, amit lehet.