Az egyik ilyen az Apolló-13 űrutazásával foglalkozott. Ennek az űrrakétának a száma nemcsak előrevetítette, hanem be is váltotta balszerencsés voltát. Az űrhajót és háromtagú legénységét 1970. április 11-én lőtték fel, úti célja esti bolygótársunk volt. Kétnapos űrutazás után már "csak" 254,3 kilométerre voltak a Holdtól, amikor az űrhajó kettes számú oxigéntartálya felrobbant. A robbanás olyan súlyosan megrongálta az űrhajót, hogy lehetetlenné tette a küldetés folytatását. Senki sem sérült meg, de az űrhajó lebénulása miatt a pilóták közvetlen életveszélybe kerültek.

A háromtagú legénységet és az ócskavassá vált űrhajót hatalmas tudományos erőfeszítéssel, csaknem hat nap múltán tudták csak visszahozni a Földre. Mire az őket kihalászó repülőgép-anyahajó fedélzetére értek, az egész világ érdeklődéssel figyelte a pilótákat a tévéképernyőkön. Amikor a mikrofonok elé léptek, hirtelen teljes és súlyos csönd állt be. Megvárták, amíg a szállító helikopterek rotorjai is elnémultak, s akkor az anyahajó parancsnoka a mikrofonhoz lépett, levette sapkáját, és - nem szó szerinti fordításban - azt mondta: "Mindenható Isten, hálát adunk érte, és köszönjük, hogy három űrrepülőnket visszahoztad a Földre. Könyörgünk, és kérünk Téged, továbbra is terjeszd ki áldásodat miránk. Ámen." Az áment kivétel nélkül mindenki hangosan ejtette, aminek az egész világ tanúja volt. Ez történt egy tudományos misszió lezárásaként, az egyik legnagyobb tudományos siker után, habár sokak szerint ez volt a NASA-nak a legsikeresebb sikertelensége, a legmagasabb tudás felsülése alkalmával. A véletleneket már ismerjük, és ha a javunkra dőlnek el, mindenki így kiált fel: "Hál' Istennek!" De elgondolkodtunk-e már azon, hogy miért történnek véletlenek, éppen a legmegfelelőbb pillanatban? Ugye nem. De ha mégis, miért nem hívjuk ezt "isteni gondviselésnek" inkább?

Szégyelljük talán, hogy be kell vallanunk Isten lehetséges létezését ebben az annyira tudományos világban? Nyugaton nem hisznek, mégis mindenkinek hatalmas kereszt lóg a nyakában. Ahol eddig nem hihettek, mint például a volt Szovjetunió országaiban, ott most százával épülnek a templomok, sőt a keresztény vallás különböző ágai még vetélkednek is egymással ebben.

Nem szabad hát csodálkoznunk azon, hogy a hit Istenben egy adott időben divat kérdése is egyben. Isten csak ott "létezik", csak ott tisztelik igazán, ahol szabadság van, ahol mindenki mehet és teheti a dolgát.

Ott, ahol nincs minden a befolyásosok, a hatalmasok által lerendezve, lejátszva.

Ott, ahol a versenynek nincsenek meg a győztesei a startpisztoly eldörrenése előtt.

Ott, ahol minden lehetséges, Isten támogatását kérik, és támogatásában reménykednek.

Ahol a hatalmasok osztanak le minden lapot, ahol tőlük függ minden, diktátori hatalmuknál fogva ők emelkednek isteni rangra, és betiltják az igazi Istennek nemcsak a tiszteletét, hanem még a létezését is bűnné teszik.

A tudomány véges, mondják, s valóban: a tudásnak határai vannak.

A végtelen fogalma, a megismerhetetlen misztérium, ahol nem a tudomány törvényei, hanem a szív, a lélek, a megérzés és a remény veszik át a főszerepet, ott kezdődik Isten birodalma.

Érdekes, hogy a mai világban, amikor senkire és semmire nem szabad rosszat mondani, sőt a devianciákat még nagyobb tisztelet övezi, mint bármi mást, Istent és a vallást nyugodtan lehet megbélyegezni és leszólni.

Nem hagyják másoknak sem megvédeni, egyoldalú véleménynyilvánítás folyik, ahol igaza, szóláshoz való joga és médiuma a hatalomban levő tagadóknak lehet csupán. Természetesen ez megfelel azoknak, akik semmilyen felsőbbrendű hatalmat nem tolerálnak, vagyonuknál, politikai hatalmuknál, vagy éppen szegénységüknél, tudatlanságuknál fogva. Miközben eltávolítanak minden akadályt, vagy mondjuk úgy, fékezőerőt útjukból, megfosztják magukat attól a segítő hatalomtól, ami pél­dául megakadályozhatta volna őket abban, hogy elkövessék a bukásukhoz vezető tetteiket. Hogyan reménykedhettek volna hat napig az űrhajósok, amikor tudják, hogy nincs ember hiba nélkül?

A sötétben, nulla Celsius-fokos hidegben, a kényelmetlen kabinban, ahol minden perc egy órának tűnik, és minden óra egy örökkévalóságnak. Miközben 321 860 kilométerre, acél- és kerámiabörtönükről, róluk, de nélkülük hoztak döntéseket a világ legokosabb emberei, éppen azok, akik oda juttatták őket. Milyen dráma, micsoda próbája ez az emberi jellemnek és hitnek.

De nemcsak nekik, hanem a családoknak, barátoknak, szülőknek, feleségeknek, gyermekeknek, együtt érző embereknek.

Képzeljük el azt a nyomást, amikor a legjobban szeretteinkért aggódunk, bármit megtennénk értük, odaadnánk az életünket is, de nem tehetünk semmit, csak bénán és elesetten várjuk a híreket sorsukról. Ilyenkor zárkózik be az ember egyedül egy szobába, térdre hull, és imára kulcsolt kezekkel elkezd imádkozni. S még ha sohasem tette, akkor is természetesen jönnek szájára a szavak, meglepődik, és életében először találkozik Istennel.

Egyébként az adott időszakban több millió ember imádkozott az űrhajósokért az Egyesült Államokban és a világban egyaránt. A televízióban kérték fel az embereket arra, hogy mondjanak el egy imát értük, és ez értő fülekre talált. Több millió ember kérte, könyörgött Istennek, hogy mentse meg, hozza haza az űrhajósokat.

Egyesek legyintenek, ilyen csodák már nincsenek. Nincsenek már csodák, mert hit sincs már, ami csodákat tehetne. Nincs hit, nincs szív és lélek, nincs csoda sem. Istennek hitre van szüksége, a hitnek hívőkre, a hívőknek bölcs és tanult vezetőkre, akik Istenhez vezetik őket.

Több évtized után Hollywoodnak volt több százmillió dolláros haszna belőle, amikor az Apollo-13 tragé­diáját megfilmesítette. Az a Hollywood, amelyik az ateista szemlélet és az Isten-ellenes támadások egyik szítója. Mielőtt megfeledkezünk róla, vagy nagy hangon tagadjuk, kételkedünk Istenben és létezésében, képzeljük el, hogy a sötétben, a nulla Celsius-fokos hidegben ott vagyunk fönn a semmi kellős közepén, 322 ezer kilométerre családunktól. Még nem vagyunk halottak, de nincs élelmünk, alig van vizünk, a komputer halott, és ha nem teszünk valamit gyorsan, akkor mi is a számítógép sorsára jutunk. De tenni nem tudunk. Csak reménykedni a csodában.

Remény kevés, vagy alig. El akarjuk mondani családunknak, mennyire szeretjük őket, de a kapcsolat megszakadt.

Aki hitét és bátorságát ilyen nyomás alatt még nem próbálta ki, jobb, ha csak tisztelettel nyitja ki a száját Istennel kapcsolatban. Mert egy ilyen pillanat mindenki életében eljön egyszer, ezt egészen biztosra veszem.