Az MNB tehát sikeres pénzpolitikát folytat, csak éppen a gazdaság haldoklik. Hét százalék körüli teljesítményzuhanás, kétszámjegyű munkanélküliségi ráta, hitelek híján reménytelenül tengődő kis- és középvállalkozások, miközben padlón az egyetlen húzóágazatnak számító export - ha csak néhány pillanatképet akarnánk felvázolni a magyar gazdaságról. És akkor még nem beszéltünk a fenntarthatatlan elosztó rendszerekről, a folyamatosan romló versenyképességről, meg arról az újabb húszmilliárd eurós megaadósságról, amelynek törlesztései egy újabb nemzedéktől szívják majd el a levegőt. Ugye, nem tetszik komolyan gondolni, hogy mindehhez semmi köze a jegybank utóbbi kétévi tevékenységének?

A helyzet az, hogy egy olyan magas forintkamatszinttel éltünk együtt, amelyet a vállalkozások nem tudtak kitermelni, a lakosság meg kifizetni. Eközben a forintárfolyam is olyan magas volt, hogy a munkaképes lakosság kétharmadát foglalkoztató kisvállalkozásoknak esélyük sem volt kijutni a külpiacokra. De már a belső piacon sem voltak versenyképesek, mert olcsó volt az import, vagyis egy csomó külföldi szemét árasztotta el az országot. Ha mindehhez hozzávesszük a belföldi keresletet folyamatosan szűkítő megszorítócsomagot, akkor világos, hogy már a válság előtt sem volt kánaán a hazai kisvállalkozások élete. Nem kell azonban közgazdásznak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: abnormális helyzet az, ha egy országban a hitelek többségét svájci frankban veszik fel, mert a nemzeti valutában nem éri meg.

A válság előtti időszak jegybanki "sikereit" tehát a következőkben foglalhatjuk össze: az export bővülésére épülő gazdaság kivitelének visszafogása, a behozatal ösztönzése, ezzel párhuzamosan az új munkahelyek teremtésének korlátozása, valamint a lakosság ösztökélése arra, hogy belépjen a svájcifrank-zónába.

Ekkor szakadt a nyakunkba a válság, amely az MNB alelnöke szerint teljesen váratlanul ért mindenkit. Józan paraszti ésszel az ember pedig úgy gondolná, hogy a vezetés világosan látta: az őszödi beszédben is emlegetett pénzbőség a nemzetközi pénzpiacokon nem tarthat örökké. Az utóbbi évtizedek gyakorlata is azt mutatta, hogy nem az a kérdés, lesz-e válság, hanem az, mikor. Vagyis épeszű ember a pénzbőség idején tartalékol. Főként devizából spájzol, mert az ország hiteleit is abban kellene visszafizetni. Miután azonban "sikeresen" ösztönözte a lakosságot és a vállalkozásokat arra, hogy devizában vegyék fel a hiteleiket, még inkább szükség van tartalékra mindenféle külföldi fizetőeszközből. Azt valóban senki sem sejthette, hogy a második világháború utáni legsúlyosabb pénzügyi és bizalmi krízis következik a nemzetközi piacokon. Ha azonban csak az eddig megszokott ciklikus krízisekre tetszett volna tartalékolni, akkor sem kellett volna béna kacsaként szemlélni az eseményeket, amikor elfogytak a hitelezők a nemzetközi piacon.

A bankközi pénzpiac feszültségeit úgy tudtuk leküzdeni, hogy föl kellett vennünk egy megahitelt a Nemzetközi Valutaalaptól. Azért nekünk elsőként e térségből, mert a termelékenységet legalább kétszeresével meghaladó mértékű, minimum öt éven át folytatólagosan elkövetett osztogatással túl sok lett az államadósság és a fedezetlen devizahitel. A jegybanki "sikerek" jegyében most még nagyobb az államadósság, a hitelek meg nem csökkentek. Tessék mondani, ha esetleg bedőlnek a görögök, sőt a portugálok, akkor ezek a "sikerek" elegendők lesznek ahhoz, hogy ne tűnjenek el a nekünk eddig még hitelezők is a piacokról?