fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Óriási az ízlésterror
2010. február 25., 09:24
Az emberek lelke mélyén megbúvó, az igaz történelem iránti érdeklődés előhívható - állítja Koltay Gábor rendező, aki a régmúlt és a közelmúlt fontos történelmi eseményeiről és szereplőiről egyaránt forgatott filmet. Az alkotó kilenc éve nem vesz részt a filmszemlén.

- Mint alkotó embert, a történelem, a múlt mindig érdekelte. Ez családi örökség?

- Azt hiszem, meghatározó a családi környezet. Édesanyám tanítónő volt, édesapám tisztviselő, harcolt a második világháborúban. A történelem mindig érdekelte, nagy könyvtárat gyűjtött. Édesanyámmal és testvéremmel, Gergellyel szombat délelőttönként történelmi "szeánszokat" tartottunk. Ilyenkor általában a hangját lehalkítva mondta: "Egy életre jegyezzétek meg, hogy a falnak is füle van!" Duray Miklós mondja Trianon-filmemben, hogy nekünk, akik a Kárpát-medencében születtünk, a lelkünk mélyén kivétel nélkül ott a félelem. Édesanyám ráadásul harcos természetű volt: amikor 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, felszólalt ez ellen egy tantestületi ülésen. Persze kirúgták az iskolából, és hosszú évekig nem kapott állást. Anyai nagybátyám, Pantol Márton köztiszteletben álló római katolikus pap volt, az ötvenes évekbeli, lakásokon tartott hittanórák egyik szervezője. Ő a regnumos papok ellen indított 1961-es perek előtt agyvérzésben meghalt. Édesanyám, aki a testvérének gépelt anyagokat, többször is a Gyorskocsi utca "vendége" volt - tehát a történelem valóságosan is átszőtte a családunk életét. Oda­haza forradalomnak mondtuk ötvenhatot, de ahogy kiléptem a lakásból, igyekeztünk kerülni a kifejezést. Ez egy iszonyatos generációs tudatzavar jellemzője.

- Az építőmérnöki pályát választotta. Mégis, miért?

- A gimnáziumban beleszerelmesedtem a filmbe. Imádtam moziba járni, ráadásul a hatvanas évek közepe táján nagyon sok érdekes film készült, ezek a magyar történelmet más megvilágításba helyezték, mint a hivatalos verzió. Filmekről beszélhettem a Szent István Gimnázium irodalomóráin, irodalmi és filmes földolgozásoknak kellett utánanéznem, meghívhattam rendezőket, és beszélgethettem velük. Osztályfőnököm Könyves-Tóth Lilla így terelgette a gondolkodásomat ebbe az irányba. Bejelentettem otthon, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára szeretnék menni. Ettől a szüleim féltettek, és egyezséget ajánlottak: legyen először egy "tisztességes" foglalkozásom, és ha a "szerelem" még tart, akkor azt csinálok, amit akarok. Akkoriban egy kép Le Corbusier ronchamp-i kápolnájáról teljesen megbabonázott. A kápolna fotója az ágyam falára került John Lennon és François Truffaut képe mellé, s így lettem műegyetemista.

- De a filmezésről nem tett le.

- Nem, az öt év alatt a "szerelem" nem tompult. Éjjel-nappal írtam A jövő mérnöke című, ötvenhatban híressé vált egyetemi lapba, filmklubokat szerveztem. Jancsó Miklós volt rám a legnagyobb hatással, az ő első nyolc-tíz filmje. Interjúkat csináltam Jancsóval, Kovács Andrással, Gaál Istvánnal, Kósa Ferenccel. Amikor az egyetemet befejeztem, éppen indult a rendezői szak, én Makk Ká­roly osztályába kerültem. Jancsó mellett Kósával is barátok lettünk. Persze már ekkor olvastam Nemeskürty tanár úr könyveit, bár személyesen még nem ismertem, de a könyvek, főleg a történelmi írások hatására így is tisztelet alakult ki bennem iránta. Amikor a főiskoláról kikerültem, kiderült, hogy senkinek sem kell az ember... Akkor a Magyar Televízióba mentem egy évre, gondoltam, ott könnyebb az önálló filmkészítés közelébe jutni, de hamar átláttam, hogy az a felszínes világ nem nekem való. Föld Ottó volt a filmgyár igazgatója, elmentem hozzá, és a Mafilm állományába kértem magam. Itt a Budapest Stúdióban ismertem meg személyesen Nemeskürty tanár urat. Bekopogtam hozzá az Illés-koncert filmtervével, ami olcsó is volt, meg is lehetett jósolni, hogy nagy közönsége lesz.

- Ő pedig nem utasította el az ötletet.

- Felkarolt, ebből lett az első filmem 1981-ben. Ezután már konkrét megrendelést adott: ez már az István a király volt. Összefüggő zenei művet kellett írni, és rockoperát kellett rendezni. A történelmi filmek iránti elköteleződésem végérvényesen eldőlt a Királydombon, 1983-ban. Esténként tizenötezer ember nézte a játékot, és nem értette, hogyan lehetséges, hogy a hatalmas nemzeti lobogó mellett nincs egy picinyke vörös zászló sem, ráadásul a rendőrök sem vetnek véget az előadásnak. Ekkor értettem meg, hogy az emberek lelke mélyén megbúvó, az igaz történelem iránti érdeklődés "előhívható".

- Munkáiban a magyar történelem nagy személyiségeinek kitüntetett szerepük van. Gondolok itt Árpádra, István királyra, Wass Albertre, Mindszenty Józsefre, Duray Miklósra. Azért választja ezeket a személyiségeket, mert történelmet csináltak?

- Igen. Azokat a történelmi konfliktusokat, csomópontokat keresem, amelyeknek máig ható üzenetük van. A filmjeim nemcsak megidéznek egy történelmi kort, hanem egy sor olyan gondolatot is közölnek, amely asszociációkra készteti a nézőt. Az István-Koppány-konfliktusban kétfajta magyar igazság csapott össze. A Julianus barátot a rendszerváltás idején készítettem Kodolányi János regényéből. Szép gondolat a 13. századból - ma is aktuális -, hogy minden magyart meg kell keresni, haza kell hívni, mert az ország veszedelemben van. A főhős vállalásának nagyszerűsége itt is fontos, akárcsak a Sacra Corona vagy a Honfoglalás esetében, amelyek forgatókönyveit Nemeskürty tanár úr írta. László Gyula még élt a Honfoglalás készítésekor, ő volt a film konzultánsa. Óriási érték számomra az a füzet, amelyben a jelmez- és kellékmotívumokat kérésemre megrajzolta. Bár az utóbbi nyolc évben játékfilmet nem készíthettem, mert ezt a jelenlegi kormányzati és filmszakmai hivatalosság nem teszi lehetővé, de dolgozom: fikciós elemekkel átszőtt dokumentumfilmeket készítek.

- Miért éppen a felsoroltakról szólnak ezek a munkák?

- Azok a jeles személyiségek érdekelnek, akikről később játékfilmet lehet majd készíteni. Ezekben a témákban a nagy emberi példákat keresem, mai üzenettel. Wass Albertet is azért szeretik az emberek, mert nemcsak újra felfedezett kiváló szépíró, hanem egy nekünk fontos magatartásmodellt is ad. Horthy Miklós életművét is saját kora történelmi viszonyai közé kell beágyazni. A filmet azért is készítettem, hogy megértsük, nyomorult körülményeink ellenére is milyen sziszifuszi, de előrelátó, tudatos nemzetépítő tevékenység zajlott 1920 után. Ez érdekel a Felvidék kiemelkedő személyisége, Duray Miklós esetében is, aki négyszázhetven napot volt börtönben a nyolcvanas évek közepén. Ha az iskoláinkat megszüntetik, a nyelvünket elfelejtjük, elveszik a múltunkat, arctalanul beolvadunk egy másik közösségbe. Duray Miklós ma is ez ellen küzd. A film címe: A szabadság ára. Mindszenty József hercegprímás esetében a kiemelkedő egyházi személyiség példamutatásá­ra voltam kíváncsi. Kevesen ismerik nemzetépítő tevékenységét: az 1945 előtti évtizedekben Zalaegerszegen és a megyében szervezett plébániákat, épített iskolákat, ehhez hátteret teremtett, sajtót szervezett, nem engedte, hogy egyetlen tehetséges gyerek is elvesszen. Negyvenöt után pedig világosan látta, hogy a szovjet mintájú hatalmi berendezkedés hova vezet. 1948 karácsonyán tartóztatták le, az Andrássy út 60.-ba került, de a pert, az ötvenhatos szereplését, majd az amerikai követségen töltött időszakot is bemutatom. A filmmel a nagybátyám emléke előtt is tisztelegni szeretnék. Ezzel egy időben készítem a trianoni szétszakításunk kilencvenedik évfordulójára a Vérző Magyarország című filmemet. A címet Kosztolányi Dezsőtől vettem, akinek a húszas években jelent meg azonos című, általa szerkesztett összeállítása. Ebben a magyar szellemi élet színe-java megszólalt, és mindenki egyöntetűen arról a fájdalomról írt, amelyet Trianon jelentett. Bízom abban, hogy mai nyomorúságos filmforgalmazási körülményeink ellenére is sokakhoz eljutnak majd ezek a filmek is. De ha változik a világ, minden bizonnyal a televíziókban is megjelennek majd.

- Ön 1984-ben még díjat kapott a filmszemlén. Az idei eseményen nem vett részt.

- 1997-ben és 2001-ben is díjat kaptam, igaz, a közönségtől, hiszen a legtöbben az én filmemet nézték meg. Ez azóta sem változott. Büszke vagyok arra, hogy dokumentumfilmjeim is a legnézettebbek közé tartoznak. Kilenc éve nem veszek részt a filmszemlén, legutoljára is csupán információs vetítésben szerepelt a Sacra Corona, előtte pedig a Honfoglalás. Azt gondolom ugyanis, hogy az a jelenlegi meghatározó filmszakmai értékrend, amelyik a magyar mozgókép szellemiségét ma meghatározza, rendkívül egyoldalú. A jelenlegi filmfinanszírozási rendszer nem az értékek érdekében szerveződik. Azért is lettem filmrendező, mert ifjúkoromban nagy hatással volt rám, hogy a magyar filmek vetítésekor is tömve voltak a mozik. Ma nemigen néznek magyar filmet az emberek. Nyugaton elképzelhetetlen, hogy miután valaki látványosan megbukott egy vagy több filmmel, újra és újra lehetőséget kapjon. Nem vagyok hajlandó legitimálni mindazt, ami a szakma köreiben jelenleg zajlik, s ami sokaknak nagyon is jól jövedelmez. Ennek az az ára, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványtól, az ORTT-től vagy a kereskedelmi televízióktól a filmjeimre nem kapok pénzt. Már pályáznom sem érdemes, a "kuratóriumok" célzatosan vannak összeállítva. Óriási az ízlésterror.

- Mondana példákat?

- Szándékosan nem élő kortársak nevét említem, bár sokan vannak a tehetséges, mégis partvonalra szorított filmkészítők. Gaál István élete utolsó harmadában nem jutott lehetőséghez. Nem jár messze az igazságtól, hogy belehalt a mellőzöttségbe. De Fábri Zoltánig visszamehetek, aki otthon ült a fotelban, amikor megállt a szíve, kezében egy művészettörténeti lexikonnal. Ott ültem vele szemben. Felesége, Apor Noémi színésznő, megsimogatta halott férje fejét, és a következőket kérte tőlem: "Segítsen, hogy ne a filmszakma temesse el!"

- Nemrég Kőrösi Zoltán lett az MMKA vezetője, ő a lapnak adott interjúban azt mondta, hogy reformra van szükség és olyan finanszírozásra, amelyik versenyképessé teszi a magyar filmeket. Jelenleg szerinte hiányoznak a sokakhoz szóló történetek, és a támogatás túl sokfelé oszlik el. Miként vélekedik erről?

- Rokonszenves, amit mond. Bízom abban, hogy mindezt keresztül tudja majd vinni, de nem lesz egyszerű, hiszen óriási az ellenerő. Jóval szélesebb merítésre lesz szüksége, háttérbe kell majd szorítania az élősködőket, az ízlésdiktátorokat, utat kell találnia a közösséghez. Kőrösi nem fogja tudni ezt egyedül megoldani, ehhez valóban új kultúrpolitikai irányvonalra van szükség, amely meg akarja érinteni az agymosott, országlakosokká züllesztett emberek lelkét.

(Somogyi F. Anikó, Magyar Hírlap)