Ahhoz, hogy valamikor majd azzal a csöndes szomorúsággal, de emelkedett és ünneplőbe öltözött lélekkel tudjunk gondolni mindazokra, akiket 1917 után az európai és ázsiai, dél-amerikai és afrikai kommunista rezsimek pusztítottak el, úgy, ahogy az aradi vértanúkra vagy a 301-es parcella híresebbjeire emlékezünk, ahhoz nevek és arcok kellenek.
És együtt a kettő: mert az arc a név nélkül éppoly keveset mond, mint a név az arc nélkül.

Millió és millió halott, és ki tudja, hány százmillió megnyomorított lélek, megtört sors... Ha rájuk gondolunk, milyen kép rajzolódik lelki szemeink elé? Egy rabtemető elmosódó szürkesége..., életlen fotográfiák a Terror Házának termeiben..., egy cellabelső vérrel berajzolt fala..., a magyar bíboros prímás megtöretett teste..., halványuló könyvillusztrációk a recski fogolytáborról vagy jugoszláv és koreai lágerekről..., Szolzsenyicin sapkás feje..., egy-egy épület, amely előtt ha elhaladunk, még ma is önkéntelenül lehalkítjuk a hangunkat...

Ahhoz, hogy emlékezni tudjunk, és majd valaha csöndesen ünnepelni is, szóra kell bírni a képeket, megszólaltatni az öregapákat, kinyitni-kinyittatni a levéltárak rejtett szobáit. Meg kell tanulni újra mesélni. Mert talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a kommunizmus legnagyobb vétke a csönd volt. Hogy a terror csöndet parancsolt - és a halottak csöndje nem sokban különbözik az élők némaságától.

Kire emlékezzünk tehát ezekben a napokban és majd az eljövendő években? Azokra, akiknek ismerjük a nevét és meg tudjuk idézni az arcát. A hozzánk közel állókra: rokonokra, idős rokonok öreg barátaira, meg persze azokra a nagy nevekre, akiknek életáldozata egy-egy nemzet egésze számára is példaértékű.

És tegyük kötelességünkké, hogy másokat is megismerjünk. Legyenek új utcanevek és szobrok és emlékhelyek. Legyen része és részese a mindennapi életnek az a múlt, ami nélkül mi sem lennénk, és nem lett volna - mondjuk óvatosabban: nem lenne - rendszerváltozás sem.

Mert húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltozás kezdetén szóra nyíltak a befogott szájak, tollért nyúltak a göcsörtös, öreg kezek. Tudjuk valamennyien, akik akkoriban egy új magyar világ eljöveteléért szövetkeztünk, hogy nem volt olyan ellenzéki gyűlés, ahol föl ne álltak volna meglett emberek és kendőjüket babráló asszonyok, és ne mondták-mondták volna végeérhetetlenül a sorsukat, hogyan semmizték ki őket a téeszbe lépéskor..., hogy miket üvöltött a nyolcvanéves nagypapára a hortobágyi sárban a volt kisnyilas ávós tiszthelyettes..., hogy miért nem engedték továbbtanulni a jó eszű gyermeket..., és hogy mit érzett, akire a húga vére és agyveleje ráfröccsent a mosonmagyaróvári laktanya előtt... Mondták és mondták minden alkalommal, és írták és írták folyóiratoknak, küldték a sorsukat Lakitelekre a belépési nyilatkozat mellé, és postázták a kárpótlási hivatalba.

És azután? Azután mintha újra a csönd korszaka következett volna, persze már nem a terror, hanem a közöny csöndje. Meg a manipulációé. Amikor újra életre kelt a régi nóta: "a múltat végképp elfelejteni". Meg betemetni az árkokat - ahogy a leghírhedtebb árokásók intettek.

Felejteni? Soha nem felejtjük azt a képet, amikor együtt koszorúzza Nagy Imre szobrát a kivégzett miniszterelnök lánya, a hajdani pufajkás miniszterelnök, a kétes hírű államfő és a kommunista rezsim utolsó belügyminisztere. Azután pár évre rá a véres bohóckomédia, amelyet egy rángógörcsös elmebeteg vezényelt.

A rendszerváltozás húsz évéből tizenkettőben olyan végrehajtó hatalmat szavaztak meg a kommunista rendszer becsapott, megvásárolt, feledékeny és erkölcseikben eltunyult túlélői, amelynek nem állt és ma sem áll érdekében a kommunizmus leleplezése, és valamiféle kollektív bűnvallás és bocsánatkérés. Túl sok a rokon a múltban, túl erős a kötődés hozzájuk lélekben, de főleg a felhalmozott javakon keresztül. Mert amikor az áldozatok arcát akarjuk látni, akkor a bűnösökét is elő kell hívni.
A bűnösökét és a haszonélvezőkét. És azt is tudjuk, hogy nem szabad elfelejtkeznünk azokról sem, akik csöndes könyvtárak mélyén vagy füstös kávéházakban érlelték-érlelték az eszmét a századelő örök békéjében, s ami megvalósulva százmilliók halottasházává "realizálódott". Nem szabad elfelejtenünk a nagy és kis hóhérokat, de azokat a liberális baloldaliakat sem, akik úgy csúfolták meg a magasztos liberális eszmék mindegyikét és a mindannyiunkra nézve kötelező krisztusi-szegénypárti baloldaliságot, hogy népbiztosként vagy vörösőrként együtt tépték a Trianonba invitált ország nyomorúságos testét a győztes vagy áruló külhatalmakkal..., hogy dicsőítették a kedélyes-fiatalos Sztálint..., hogy helyeselték a lengyeleket kivéreztető Molotov-Ribbentrop-paktumot..., hogy 1956-ban a magyarságot földbe taposó tankoknak tapsoltak..., hogy Che Guevarát és Pol Potot még ma is valami korszerű baloldaliság szimbólumának hirdetik...

És nekik is vannak "gyerekeik", miként a hóhéroknak, meg "unokáik", akik nem voltak hajlandók ennek a parlamentnek az utolsó - és reméljük: a rezsimük legutolsó - ülésnapján a "magyarságtagadást" is törvénnyel szankcionálni... Ezek is kollaboránsok - és ez nem pártszíneket jelent: egymás mellett áll a megkergült "konzervatív" féregirtó és a moszkovita, holokausztérdekelt kórház-igazgatónő.

A kommunizmus áldozataira emlékezve ma még sem méltón emlékezni, sem méltón ünnepelni nem áll módunkban. Gyászolunk és vádolunk. És biztatjuk magunkat. Azzal a reménnyel gyújtjuk meg lélekben gyertyáinkat, hogy ezek a kis fények is segítenek közeledni az elfelejtett és letagadott és elhazudott múlt "igaz" valóságához. Egy ilyen kis nemzetnek az újjászületéséhez a halott áldozatok sereglése is nélkülözhetetlen.