Hömpölygő tömeg igyekezett a Vár aljában lévő Dózsa-szobor felé, a Fidesz által tartott ünnepi megemlékezésre. A szokásos, fegyelmezett egyénekből álló sokaság, a lelkes, de sosem arctalan tömeg. (A híradások szerint az MSZP által tartott ünnepségen pár százan voltak, az MDF-én nyolcvanan.)

Orbán Viktor tavaszváró beszédet tartott. Egy elkedvetlenedett, hétköznapjaiba belefásult, naponta korrupciós ügyekről értesülő, szegényedő országot akart felrázni. Előtte Kósa Lajos "törvényes forradalomról" beszélt, Navracsics Tibor pedig "kudarcokkal és bukásokkal teli nyolc évről". Hárman háromféle hozzáállást képviseltek, Orbán Viktor ezúttal is saját ösvényen haladt. Meghajtotta a fejét a 48-as forradalom nagyjai előtt, de közben a közelgő választásokon túl valami másra is utalva a fegyelmezettséghez szükséges belső tartalékokról, az alkotmányosság betartásának fontosságáról szólt. A nyolc évet fárasztó menetelésnek nevezte, de nem arra játszott, hogy ez a nyolc év felesleges lett volna, ellenkezőleg: "Erőnk nem fogyott, hanem a megtett út arányában gyarapodott." Nagy tisztelettel szólt a szabadságharc kiváló vezetőinek személyes áldozatvállalásáról, vértanúságáról - de mégis elhangzott ezzel kapcsolatban is egy kulcsmondat: "Mi nem meghalni akarunk az igazságért, hanem élni akarunk benne." Egy országban, ahol az emberekkel oly sok jogtalanság, oly sok igazságtalanság történik, lélekhez érnek az ilyen mondatok. Orbán a szónoki kérdéseit sem úgy teszi fel, hogy választ vár, és a tömeg neki mégis válaszol. Akkor is, ha már elkezdte az új mondatot. Az a politikus, aki belülről ismeri azok lelkét és gondjait, keserűségüket és vágyaikat, akikhez szól, mindig óriási előnyt élvez azokkal szemben, akiket nem a valóság ölel vagy taszít el magától, hanem akiket csak kommunikációs szakemberek vesznek kezelésbe, mialatt a valóság elring az ablak alatt.

Közös célról akárki nem beszélhet. Ahhoz személyes hitel kell, hogy ez a sokszor hallott jelzős szerkezet elhangozhassék. Pedig ha jól meggondoljuk, minden ezen múlik. Egy kormány akkor bukik meg, ha vagy nem tudja meghatározni a közös célt, vagy meghatározza ugyan, de nem képes elhitetni. Orbán szerint "az ország vezetői meg sem próbáltak közös célt kitűzni. Ha rajtuk múlna, egész Magyarországot belegyömöszölték volna egy kis nokiás dobozba." Ennek a mondatfricskának a tömeg felől érkező visszhangjából érdekes következtetéseket lehet levonni a közönség összetételéről. Ezek az emberek újságot olvasnak, és híreket hallgatnak. Nem a politikából van tehát elegük, mint azt a baloldal ravaszul sugallja, hanem a saját zsebre dolgozó politikusokból.

Ha a következő kormány valóban a nemzeti érdekek kormánya lesz, az önmagában akkora változást fog jelenteni ebben az országban, hogy csak kapkodhatjuk a fejünket. Orbán nem azokat szokta megszólítani, akiknek leghőbb vágya a szájukba repülő sült galamb, hanem azokat, akikben van erő, van elképzelés, van képesség, csak a sors nem nyit nekik teret. S miért ne hihetnénk ennyi rossz év után, ilyen biztató tavasz előtt, hogy létezik, mert léteznie kell a történelemben olyan kormányzásnak is, amikor a legfőbb feladat a beszűkült életek előtt a tér megnyitása, s ezáltal a kormányzás bevallottan egy kicsit sorskorrekció?