A pénteki beszéd értelméről és hasznáról azóta is vitáznak a politológusok. Pedig aki csak kicsit is ismeri a bolsevik gyökerű államszocialista hatalmi technológiákat, annak tudnia kell, hogy a bukott pártvezető számára létfontosságú a nyilvánosság elé állva jelezni: változatlanul politikai tényezőként itt vagyok, számolnotok kell velem. Szintén a bolsevik hatalmi technológiák emlékét idézte, ahogy Gyurcsány alázatosan hízelegve bókolt a szocialisták még talpon maradt vezetőinek. És az is, hogy beszéde végén - kissé savanyúan - pártja miniszterelnök-jelöltjének támogatására szólította fel hallgatóságát.

A média által szenzációként beharangozott szónoklatot magam is érdeklődéssel vártam. Azt reméltem, ítélni lehet majd a volt miniszterelnök pozíciójáról, esetleges szövetségesei­ről, állítólagos pártalapítási szándékáról, az ország jövőjéről alkotott elképzeléséről. Ám érdemi információ helyett a folyamatosan grimaszoló Gyurcsány a beszéd huszadik percében még mindig csak üres közhelyeket "kommunikált". Amikor már a teremben ülő, lelkes, idős hölgyek, a politikus szenvedélyes rajongói is inkább az őket mutató tévékamerákat figyelték a szónok helyett, az én figyelmem is lankadni kezdett, és - szégyen ide, szégyen oda - elaludtam.

Néhány perc múlva arra ébredtem, hogy Gyurcsány a demokráciát dicsőíti. Éljen! - kiáltottam. De kiderült, a szocialista rablóbanda uralmát érti demokrácia alatt. Ez nem új, a hét hét napján ezt sulykolja az ATV, a Népszava, a 168 Óra, a Klubrádió. Érthető, hiszen a saját, katasztrofális uralma után szellemileg amortizálódott politikusgárda és annak jól kistafírozott értelmiségi holdudvara képtelen pozitív programmal előállni (az összevissza ígérgetés nem program, hanem átlátszó hazugságok összefüggéstelen tömkelege). Arra pedig ez az elit az egypárti diktatúrában gyökerező szocializációja miatt képtelen, ami pedig most még a legtöbbet segíthetne rajta: a kudarc őszinte beismerésével, önkritikával a választók elé állni - ezt díjaznák a választóik, ők maguk azonban a teljes vereség manifesztációjának tekintenék.

Gyurcsány is csupán a türelmetlenségben marasztalta el magát. Pedig a reformoknak nevezett borzalomsorozat - aki a Molnár Lajos-Horváth Ágnes páros eszement regnálása alatt megfordult egy kórházban, tudja, miről beszélek - emberi életeket tett tönkre anélkül, hogy a meghozott súlyos áldozatokért a jobb jövővel kecsegtetett volna. Az még csak hagyján, hogy Gyurcsány még most sem állt elő legalább a tendenciákat felmutató, konkrét programmal a Körcsarnokban. A nagyobb baj, hogy mind a saját kormányzásáról, mind a küszöbön álló választások várható győzteséről folyamatosan hazudott. A Fidesz és a Jobbik bármilyen összefogásáról kínosan nevetséges vizionálni, amikor a két párt nyilván­valóan élesen szemben áll egymással. Aki járja az országot, vagy legalább tévéhíradót néz, pontosan tudja, hogy a Jobbik nem az MSZP-t, hanem a Fideszt gyalázza.

A zsarolási potenciálra törekvés nem új, de - ahogy Kubatov Gábor jó előre bejelentette - a második Orbán-kormány alatt nem ér majd célt. Az elmúlt húsz évben volt módunk meggyőződni arról, hogy a választások mindenkori győztesének torkát szorongató törpeformá­ciók - hol az SZDSZ, hol az MDF, hol a Torgyán-féle kisgazdák - a győztesre rákényszerített koalícióban lényegében lehetetlenné teszik a kormányzást, és ezzel kiheverhetetlen károkat okoznak Magyarországnak.

Gyurcsány tehát tudatosan - már megint! - hazudik, amikor összemossa a Jobbikot a Fidesszel és a Kereszténydemokrata Néppárttal. Éppúgy, mint amikor diktátorként jellemzi - pont ő! - Orbán Viktort. Az adófizetők pénzén létrehozott alapítványokból másfél évtized alatt sok mocskolódó szennyiratot publikáltak az ellenzék vezére ellen, hogy a diktátor stigmáját rásüssék - bár alighanem nagy bajban lennének, ha ezt, mondjuk, bíróság előtt bizonyítani is kellene.

A lejárató kampány mára lejáratta önmagát. Arra azonban még alkalmas, hogy a lufinak bizonyuló Gyurcsány-beszéd "ismertetésének" ürügyén az álbaloldali média újságírói rezzenéstelen arccal tényítéletként népszerűsítsék Gyurcsány hazugságait. Ennek a beszédnek ez volt az egyetlen értelme.