Nem is foglalkoznék a sajtó ezen, időnként bízvást dezinformációsnak minősíthető kampányával. Sokkal érdekesebbek bizonyos adatok, számok és a számok mögötti valódi jelenségek. Aki veszi a fáradságot és áttekinti az MSZP mindenkori elnökségének összetételét az alakulástól napjainkig, kénytelen belátni, hogy a párt elitje alapvetően a késő kádári nómenklatúrából toborzódott, abban szocializálódott. Nem említek neveket, hisz nem ez a lényeg. Roppant szomorú tényről volna itt szó (ha volna): arról, hogy a 14 éve ciklikusan meg- (nem) újuló szocialista párt vezérkarában mind a mai napig olyan emberek vannak többségben, akik a sorsdöntő 1988-1990-es esztendőkben a nómenklatúrához tartoztak. Mi több, ezek a hajdani nómenklatúratagok ma is a párt legfőbb döntéshozói.

De mi is volt ez a hajdani nómenklatúra, ami még véletlenül sem keverendő össze a klientúrával? A politikai értelemben vett nómenklatúra azon pozíciók listája, amelyekre csak az egykori MSZMP kezdeményezésére lehetett valakit jelölni. Illetve azon személyek összessége, akik ilyen pozíciókat töltöttek be. Más kifejezéssel: a nómenklatúra a pártszervek hatásköri listáinak rendszere.

A nómenklatúra elitjének a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság és az 1990 előtti kormány tagjait tekinthetjük. Az elmúlt 14 évben az MSZP vezérkarában számos ide tartozó személyiség tevékenykedett és tevékenykedik. De a késő kádári nómenklatúrához tartoztak a tanácselnökök, tanácselnök-helyettesek, a KISZ-vezetők, a megyei KISZ-bizottságok első titkárai és azok közvetlen munkatársai, pártintézmények vezetői, megyei, városi, kerületi PB-tagok, titkárok, a SZOT vezetői, mindenféle hivatásos pártmunkások, kiemelt televíziós műsorok szerkesztői, főiskolák vezetői, egyetemi rektorok, dékánok és szövetkezeti elnökök, függetlenített párttitkárok, tudományos szocializmust oktatók, intézményi vezetők. Ezzel a körrel nagyjából le is fedhető a mindenkori Magyar Szocialista Párt elnöksége, különösen a 90-es évek elejétől a 2000-res nagy PR-fordulatig, amikor is olyan fiatalokat "kooptáltak" a vezetésbe, akik a sorsdöntő 1988-1990-es években még középiskolai tanulók voltak.

Ez a fiatalítás még az 1989 előtti korszakból örökölt módon zajlott le. A párt elitje döntött arról: ennyi és ennyi fiatal és nő kell az elnökségbe. Ahogy tette ezt az egykori MSZMP is. A jelenleg még súlytalan fiatal gárda azonban mindent tesz, csak épp nem az MSZP-t újítja meg, annak hosszú távú szervezeti életére semmi (vagy majdnem semmi) befolyása nincs, az új pártprogram kidolgozásában még csak tanácskozási jogukkal sem élnek. Ezért tárgyunk összefüggésében eltekinthetünk tőlük. Így valóban maradnak azok, akik - Szili Katalin és Hiller István kivételével - a rendszerváltás éveiben is a nómenklatúra tagjai voltak.

Nem árt emlékeztetni arra, hogy - legalábbis a rendelkezésre álló publikus források, az egykori PB- és KB-ülések jegyzőkönyvei, korabeli sajtótudósítások, cikkek, tanulmányok, programjavaslatok stb. tanúsága szerint - akkor a korabeli nómenklatúra legradikálisabbjai is ún. modellváltásban gondolkodtak. Olyan modellváltásban, mely alkalmas lehetett volna az 1945-1948 közötti koalíciós idők politikai részvénytársaságának revitalizálására, melyben az MKP-é volt az aranyrészvény. Ha minden úgy sikerült volna, ahogy eltervezték, akkor 1990 után ez az aranyrészvény az MSZP-t illette volna meg. De nem úgy sikerült. Nem lett Pozsgay Imre a Magyar Köztársaság elnöke, s a rendszerváltás kivette az MSZP kezéből az oly nagyon remélt aranyrészvényt, melynek birtokában a részvénytársasági formában üzemeltetett köztársaságban feltehetően a korábbiaknál is nagyobb turpisságokat hajtottak volna végre.

A nómenklatúra - mára divatjamúlt szóval élve - önálló érdekérvényesítési lehetőséggel bíró új osztállyá vált az államszocializmus konszolidációja során. Félreértés ne essék, ezen osztály utódának, a "nómenklatúra-burzsoáziának" az osztálypártja ma nem kizárólag az MSZP. A rendszerváltást követően a nem szocialista vezetésű kormányokban is számos olyan személyt találhattunk, kik hajdanán úgyszintén az említett hatásköri listákon szerepeltek. De leginkább mégiscsak a szocialista pártban és annak vezetésében találhatjuk meg őket.

A hajdani nómenklatúra képviselőinek túltengése az MSZP vezetésében, eddigi elnökségeiben két - tetszik, nem tetszik - morális következménnyel járt együtt. Az egyik: a pártnak és vezetésének viszonya a rendszerváltás nem "gazdasági" alapjaihoz legalábbis kétlelkű. A gazdasági rendszerváltást már születése előtt is magáénak érezte az MSZP, pontosabban elődpártjának reformpárti vezetése. A nómenklatúra sajátos osztályszempontjaiból nézve mindez természetes is volt. Ám, ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa az 1989 októberében alakult Magyar Szocialista Párt eddigi programjait, azt láthatja, hogy a rendszerváltás egyéb, az emberi jogokra, a szabadságjogokra és az alkotmányosságra vonatkozó összetevőit a párt - legalábbis 2000-ig - kényszerű, "szükségszerű" engedményként kezelte, és nem önálló értékként. Az MSZP a pártprogramok tanúsága szerint leginkább a nemzetgazdaságot bürokratikusan és minél hatékonyabban modernizáló szervezetként definiálta magát. Ez is a nómenklatúra sajnálatos öröksége. A párt politikájának legfőbb alanya és tárgya a nemzetgazdaság és annak modernizációja (volt). A politika minden egyéb dimenziója, különösen azok, amelyek a szabadság értékéhez kapcsolódnak, csakis kötelező intézményi és PR-feladatként jelenhettek meg.

Hogy egyik kedves példámat említsem: miközben a párt vezetői rendszeresen kiálltak a sajtószabadság védelmében, tökéletesen érzéketlenek maradtak azzal a tragikus folyamattal szemben, melynek következtében a társadalom többségének hazánkban (is) csökkent az információs szabadsága. A hazai médiavilágban - ahogy másutt is - elképesztő tőkekoncentráció zajlott le. (Nota bene nálunk egyáltalán nincs EU-konform módon korlátozva a műsorszolgáltató, a műsorszóró és a távközlő vállalkozások összenövése.) Ennek eredményeként a társadalom információs szabadsága nemhogy nem nőtt, hanem veszélyesen lecsökkent. Jószerével megszűnt és/vagy ellehetetlenült a valódi közszolgálati és a közösségi elektronikus sajtó. Ezek az információs szabadságra nézve oly veszélyes folyamatok ellenőrizhetők lettek volna, akár éppen a Szocintern vonatkozó ajánlásainak figyelembevételével is.

A sajtószabadság melletti kiállás alapvetően diszfunkcionális mindaddig, amíg a sajtó kapitalista vállalkozásként működik. Magyarul: amíg hazánkban kapitalizmus van, addig sajtószabadság is van. Valójában sosem a sajtó szabadsága mellett álltak ki a baloldali vezetők, hanem egyes sajtómunkások - és vállalkozásaik - érdekében rendeztek időnként flottatüntetést - miközben az imádott választópolgárok információs szabadsága drámai módon összeszűkült, s a médiaburzsoáziával egyidejűleg létrejött az információs proletárok osztálya is. Ez utóbbiak érdekeit valamiért a Magyar Szocialista Párt nem (sem) tartotta képviseletre méltónak ez idáig.

A hajdani nómenklatúra ma is vezető tisztséget betöltő tagjai tovább éltetik a nómenklatúrát, s ezzel biztosítják a késő kádári politikai technikák túlélését. Hogy ki mennyire, az személyenként változhat, de magának a lehetőségnek a beprogramozottságát senki sem vitathatja addig, amíg a Kádár-kori hatalmi technokraták bürokratikus modernizációja jellemzi az MSZP-t. Lidérces volt, hogy az MSZP meghatározó, erős emberei minden komoly következmény nélkül lebegtethették Németh Miklós miniszterelnök-jelöltségét. Azután pedig, ahogy egy kiváló szocialista elemző fogalmazott, Medgyessy Péter személyében a párt (majd az ország) megkapta Németh Miklós "javított kiadását". A "javított kiadás", miután évtizedekig szolgálta a rendszert, maga is jeleskedett az eufemisztikusan eredeti tőkefelhalmozásnak becézett folyamatban, melynek során a hajdani politikai "új osztály" gazdasági és szociális értelemben is osztállyá szerveződhetett.

Amikor felelős szocialista politikus a késő kádári nómenklatúra mai - meglehetősen erőteljes - politikai szerepét felveti, nem feltétlenül személyi kérdéseket feszeget. Minimális empátiával azt is feltételezhetjük, hogy olyan alapkérdéseket igyekszik felvetni és megvitatni, hogy kiket is képvisel az MSZP, mi is az MSZP viszonya a rendszerváltáshoz, annak nem gazdasági tartalmához. A rendszerváltás - nagyon helyesen - nem járt együtt politikai tisztogatással. Ám ez nem jelenti automatikusan azt, hogy a rendszerváltáskor és a rendszerváltással (no meg azután) minden rendben lett volna. Ami ma - visszamenőleg - szükségszerűnek tűnik, az nem feltétlenül volt helyes és erkölcsileg példaértékű. A rendszerváltás szükségszerűségének élelmes felismerői nem azonnal és főleg nem korabeli érdemeik alapján alkalmasak a demokratikus köztársaság vagy egy abban jelentős szerepet játszó demokratikus és szocialista kormánypárt vezetésére. Mert a német alkotmány kitétele: "a tulajdon kötelez", itt mást jelent, mint ott.

Mindezeket a kérdéseket lehet - divatos szitokszóval - moralizálásnak feltüntetni. Lehet azt mondani, naponta halljuk is, hogy demokratikus intézményrendszerünk létezik, s legkésőbb az EU-csatlakozás után majd működni is fog. Mint az önkormányzatok, a független bíróságok stb. Lehet ezt mondani, csak éppen értelmetlen. Végső soron ezen létező, ám ma még elég csekély hatékonysággal működő intézmények tartalmáról és a politika mint olyan valódi céljáról szólna ez a vita. Ha szólna. De az egyáltalán nem érdek nélküli sajtóklientúra a maga jól felfogott érdekében máris lezárná, mielőtt igazából elkezdődött volna. Nagy kár lenne. Mert "Magyarország többet érdemel".

Kende Tamás történész, Népszabadság, 2003. szeptember 19., 16. oldal