Beszélni egyébként lehet, sőt úgy tűnik, közölni is bármit, és itt nem a politikai bozótharcosként feltűnő publicisták "programbeszédeire" gondolunk szomorkásan. Dolgozatunk alapja az a bizonyos levél, amit a meggyökeresedni nem bírt legenda szerint T. E. világhírű tudós két görbe botra történő támaszkodás közben, közvetlenül halála előtt írt volna. A fenti kép nem a - merjük kimondani - lángeszű fizikus imázsának rombolását célzandó született, sokkal inkább az ominózus kritikai értekezés mindenhez és mindenkihez méltatlan utóéletét hivatott szemléltetni.
Hazudni ugyanis nem szabad. Ha erkölcs, jó ízlés és effélék nem is tartanának vissza, igaztalant fecsegni készülő szánkra azonnal rá kellene ütnie a felismerésnek: mai, egyre táguló, egyre nyitottabbá váló világunkban semmi sem marad titokban. A hazugság meg pláne nem. Idejétmúlt a sánta kutyákkal szemben szerezhető időleges előnyökről értekezni, miközben széles sávon hömpölyög maga az élet.
Aki ezt nem tudja, az egy egész szakmát tehet tönkre. Az olvasó ugyanis előbb-utóbb kiterjeszt, nem egyetlen napilap valamely munkatársát kezdi csirkefogónak gondolni, hanem úgy általában a tömegkommunikátorokat, a maguk teljes ágazati valóságában, már ha van ilyen. Más szemszögből: kabátőrök ne lopjanak kabátot, még akkor se, ha aztán - sarokba szorulva - szemlesütve készek bevallani. A szakmai önérzet és alázat divatjamúlt gondolatain túl azért is szomorú az eset, mert kiváló alkalom arra, hogy akiknek ez kapóra jön, azok rögvest igazolva lássák, s mondhassák mindenre és mindenkire, aki nekik nem tetszőt ír, mond, fotóz és forgat, hogy egyszerűen hazudik, mert gazember, mert újságíró.
A szakmai és etikai csúcsszerv pedig hallgat, mint valami érdekképviseleti köpenybe bújt néma cinkos. Szépen vagyunk.

Suha Péter - Heves Megyei Hírlap