- Senki nem gondolja, hogy egy csapásra minden rendbe jön. Mégis mi lenne az első lépés, amitől legalább egy kicsit jobban érezhetné magát az ember?

- Meg kell és meg lehet állítani azt a gyakorlatot, hogy folyamatosan pénzt vonjanak ki az egészségügyből. Ha az emberek nem olyan híreket hallanak, hogy melyik kórház várólistája mennyivel hosszabbodik, máris nyugodtabb lesz a helyzet. Elfogadhatatlan, hogy egy felelős kormány a maradékelv alapján működtesse az ágazatot. Itt életminőségről, munkaképességről van szó, a bajok megelőzése, illetve a megromlott egészség helyreállítása a tét. Ezt kell szem előtt tartani. Márpedig ha az emberek érzik, hogy a kormány ennek jegyében mindent meg akar tenni a lepusztult egészségügy följavításáért, máris javulhat a közérzet.

- Ma zűrzavar a jellemző, ide-oda küldözgetik a betegeket, mert az egyik kórházban eszköz, a másikban orvos nincs, a harmadikban pedig kitehetnék a telt ház táblát. Ez méltatlan és megalázó a segítségre szoruló embereknek...

- Reform címszóval sajnos nem a rendszer ésszerű átalakítása, hanem a szétverése folyt éveken át, ezért az ellátás kiszámíthatatlanná vált. Olyan fogalmakkal dobálóztak, mint amilyen például a póluskórház, miközben nem határozták meg, hogy mitől válik egy intézmény azzá. Eközben fejlesztési pályázatokat is kiírtak a póluskórházak létrehozásához, de ismétlem, nem tudni, hogy mit takar az elnevezés. A reformok is jobbára látványelemeket tartalmaztak, gondoljunk csak a széfekre, a vizitdíj-automatákra, a kórházi menü bővítésére. Közben bezárt több nemzetközileg is elismert munkát végző intézmény, összekuszálódtak a betegutak, s ez fokozta a bajbajutottak kiszolgáltatottságát, és adott esetben tovább rontotta az állapotukat.

- Az egészségügyi reform fogalmáról önnek mi jutna az eszébe?

- Egy ésszerű, lépésről lépésre történő átrendeződés, a valóság figyelembevétele alapján. Óriási veszélyt rejt, ha a döntéshozók elszakadnak a realitástól. Ha például azért muszáj bezárni egy kórházat, mert korszerűtlen épületének, gépészetének a fönntartása aránytalanul sok közpénzt emészt fel, akkor előzőleg igenis építeni kell egy modern, költséghatékony másikat helyette, hogy az ellátás ne sérüljön. A reformhoz az is hozzátartozik, hogy korszerűsítve megőrizzük azt, amire szükségünk van, s csak azoktól a dolgoktól szabadulunk meg, amelyeken már végérvényesen túlszaladt az idő.

- A Gyurcsány-kormány ezt mondta a társadalmi egészségbiztosításról is...

- Az ő elképzelésük középpontjában a pénz, és nem a betegérdek állt. Azt mondták, hogy a részben privatizált pénztárak majd jobban felügyelik a kórházi kiadásokat, visszafogják az intézményi pazarlást, és jobban eligazgatják a beteget az ellátórendszer labirintusában. A sokat hangoztatott verseny jegyében csak kevés intézmény lett volna képes talpon maradni, ami tovább növelte volna a területi egyenlőtlenségeket. Ám ha akár csak részben is, magánkézbe adjuk a finanszírozást, a pénztárak profitmaximalizálásra törekednek, hiszen a befektetőnek a lehető legnagyobb haszon a célja. Ezt csak úgy érheti el, ha több a bevétele, mint a kiadása, vagyis éppen a betegérdekkel ellentétesen működik. A szolidaritáson alapuló, nemzeti kockázatközösségre épülő egészségbiztosítást nem szabad föladni, mert az a mai napig a legkorszerűbb forma, és az garantálja leginkább a kiszámíthatóságot, a betegellátás biztonságát.

- A pénztártörvény szószólói egyebek mellett arra hivatkoztak, hogy az egyetlen Országos Egészségbiztosítási Pénztár nem képes hatékonyan felügyelni az egészségügyi közkiadásokat. Valós jelenség a túlköltés, a pazarlás?

- Az OEP ellenőrző szerepkörét ki kell szélesíteni, és a finanszírozást még inkább hozzá kell igazítani a betegek és a szolgáltatók igényeihez, vagyis kétségtelenül újrahangolásra lesz szükség ezen a téren is. Ez a feladat ugyancsak a következő kormányra vár.

- Az egészségbiztosítás társadalmi jellegének megőrzésével óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy lehet-e ismét jövőjük a társadalombiztosítási önkormányzatoknak, amelyeket éppen a polgári kormány számolt föl annak idején.

- Érdemes elgondolkodni a kérdésen, hogy a civilszervezetek, szakszervezetek kapjanak-e beleszólást az egészségügyre szánt közpénzek felhasználásába, s ha igen, milyen játékszabályokat alkossunk ehhez.
Azt gondolom, semmiképp nem érdemes elzárkózni olyasmitől, ami javíthat a jelenlegi siralmas helyzeten, legalábbis minden lehetőséget végig kell gondolni. 1998-ban sok szempontból más volt a helyzet, az új kormánynak most általában véve nem megszüntetnie, hanem létrehoznia kell bizonyos dolgokat.

- Ellenzékként jól működő partneri kapcsolatot alakítottak ki a három egészségügyi kamarával. Tervezik, hogy helyreállítják a kötelező tagságot?

- A funkciójukban megrendült hivatásrendi testületeket valóban partnereinknek tekintjük, s ez a jövőben is így lesz. A kormánynak nem az a dolga, hogy erővel beleszóljon a kamarák működésébe, és elrendelje, hogy kötelező testületi tagnak lenni vagy nem. A kamaráknak azonban mielőbb vissza kell kapniuk mozgásterüket, presztízsüket, hiszen megerősítésük mindnyájunk érdeke. Folyamatos párbeszédre lesz szükség a testületek és a kormányzat között, és ez vonatkozik a szakmai kollé-giumokra is, amelyek az adott terület véleményét képviselik, tanácsot adnak az egészségügyért felelős vezető politikusnak.

- Egy friss felmérés szerint a magyarok egészségi állapota még a visegrádi országok viszonylatában is rossz.

- Ez azért döbbenetes, mert ilyen mértékű lemaradást nem indokolna gazdasági-társadalmi helyzetünk. Az egyik legfőbb baj az, hogy bár van népegészségügyi programunk, nem hajtjuk azt végre. Ennek részben finanszírozási, részben emberi okai vannak. Nagyon sürgősen változtatni kell a helyzeten, főleg a megelőzésre összpontosítva, föl kell számolni a területi egyenlőtlenségeket. Fejleszteni kell a népbetegségek, kivált a daganatos, a szív- és érrendszeri betegségek megelőzését, gyógyítását szolgáló lehetőségeket. A társadalom egészségi állapota ugyanis nagymértékben befolyásolja egy ország versenyképességét, gazdasági teljesítését.
A népegészségügyi program végrehajtásával egészségesebb lehet a nemzet, s fellendülhet a gazdaság. Ebből a szemléletből kell kiindulni.

- Az illúzió, hogy hazatérnek az elvándorolt szakemberek. De hogyan lehetne megállítani a többieket?

- Semmiképpen nem szankciókkal, ahogyan évekig tapasztaltuk. Orvosnak, nővérnek jogos igénye az életpályamodell, amelyet végre ki kell dolgozni. Az erkölcsi megbecsülés mellett természetesen a bérek rendezésére is szükség van. Ma méltatlan a helyzetük azoknak, akik révén még egyáltalán így-úgy, de valahogyan működik az ellátás.

- A reformok kapcsán sok szó esett a háziorvosi rendszer és a járóbeteg-szakellátás fejlesztéséről is, hiszen a betegek elsőként ezeket veszik igénybe. Ám ezen a területen nem sok fejlesztés történt. Melyek a legsürgetőbb feladatok?

- Sajnos nincs elegendő háziorvosunk, és a praxisban lévők jelentős része sem fiatal. Sokan nyugdíjaskorúak, úgy dolgoznak. Mindezt tetézi, hogy idejük jó részét nem gyógyítással, hanem papírmunkával töltik, annyi az adminisztrációs kötelességük. Pedig elsősorban a háziorvos lehet partner a megelőzésben, hiszen ő ismeri a beteget, a családot, a szokásaikat, életmódjukat. Ha azt akarjuk, hogy a háziorvos igazi kapuőr legyen, vagyis a lehető legtöbb gondot maga oldja meg, és csak szükség esetén küldje tovább szakellátásra páciensét, akkor mentesíteni kell őt az adminisztráció nagy részétől. Javítani kell a praxisok finanszírozásán is, mert például a kártyapénz évek óta veszít vásárlóértékéből. Ehhez képest elvárjuk az orvostól, hogy tartson fönn rendelőt, fizessen asszisztenst, takarítót, s a saját autójával menjen a beteghez. A járóbeteg-szakellátás helyzetét is rendezni kell, mert az ágyszámok csökkentésével még nagyobb teher hárul rá.
A szociálliberális kormányok előbb építették le a kórházi ágyakat, mint hogy megerősítették volna a szakrendeléseket, amelyekre így szinte elviselhetetlen teher hárul, miközben egyre kevesebb pénzt kapnak. Prioritásként kell tehát kezelni mindkét területet, s az egynapos beavatkozások kiszélesítésével tovább kell csökkenteni a kórházakra nehezedő nyomást. Ezzel a várólisták is csökkenhetnek, s máris visszatértünk az első gondolathoz. Ha az emberek azt látják, hogy hamarabb kapnak ellátást, csökken a tumultus a szolgáltatóknál. A kiszámíthatóságot, a biztonságot, a kapaszkodókat kell visszaadni az embereknek, mert alapvetően ezektől fosztották meg őket nyolc év kormányzásával. A kár minden területen igen nagy, de az egészségügy különösen érzékeny terület.